„… kilenc éves kora előtt kétszer is árvaházba küldték … anyja testileg és szellemileg megrokkant és elmegyógyintézetbe került … első színpadi fellépése öt éves korában volt … 10 éves korában már apró vígjátéki szerepekben játszott pantomimművészeti társulatokkal … ő alakította Billyt, az inast William Gilette Sherlock Holmes című darabjában … toprongyos csavargó figurájának születése 1914. január 5-én történt, amikor Chaplin belépett a Keystone stúdió ruhatárába, és az ismert felszerelésben (sminkben, mozgással, ruhában) jött ki onnan…”
Ma 2023. januárja van. Nézem a filmjeit. Ahogy mozog, csetlik-botlik; közben szeret, néz, fölsegít; ahogy csak fölemeli a kezét, a fejét; amit a szeme kifejez. Itt van most is. Velünk. Nekünk. Most is. Ő nem a múlt. Sajnos az sem, amiben élt. Az is újra-épült. A kisemberség. A kiszolgáltatottság. A megalázottság. Megint. És akkor jön Ő. És utat mutat. Reményt ad. Keserűen nevettet. Kinevetteti a zsarnokot. Talán élhetővé teszi az élhetetlent is…
Az Aranyláz című filmet Sierra Nevada hegységben és fölépített makettek között forgatták: „farkaséhes a két szereplő, ezért Charlie megfőzi a bakancsát. Az éhségtől képzelődő Jim szemében Charlie átalakul csirkévé”. Mintha ma játszódna.
A kerék forog tovább. A föld-golyóbist megint a kezükben „dobálják a nézők”. És közben röhögnek. Önmagukon. Akik nem értik. És azok is, akik értik…
- 01. 08. vasárnap
(Kép: A kölyök)