A SZEMLÉLŐDŐ
Nézelődöm.
Szemlélődök.
Talán észre is veszem.
Olyat is.
Amit nem kéne.
Észrevenni.
Amit inkább meg kellene…
Aztán – ma már – inkább leírom.
Ahogy éppen látom.
Benne van az is.
Amit – szerintem – lehetne.
Csak leírom.
Közben emlékezem is.
Egy barátomra.
Akkoriban sokat dolgozott.
„De szeretnék csak olvasni, szemlélődni!”
Mondta egyszer.
És tette tovább a dolgát.
Nem ért rá.
Szemlélődni.
Nekem most (már) van időm.
Szemlélődni.
Van?
Van.
Hát rácsodálkozom.
Erre is – arra is.
Jé?!
Ilyen?
Miért nem amolyan?
Hogy ezt eddig nem láttam!
Meg kéne értenem.
Hát utána olvasok.
Csetelek is.
Talán már értem is.
Érteni vélem.
És?!
Majd a gyerekek!
Ez volt a könyv címe.
Nagyon tetszett annak idején.
Egy ház gyerekei összefogtak.
A „NAGY” háborúban.
Hogy megmentsék a kis társukat.
Persze a – háttérből – segítették őket.
Akik fölismerték.
Amit föl kellett ismerni.
És tették is.
A gyerekeknek – a gyerekért.
Én szemlélődöm.
Aztán leírom.
Amit látok.
Amit észreveszek.
A szemem már nem a régi.
A hallásom se.
A félszavakat még megértem.
De a mozgásomról nem beszélek.
Bár azt is látom.
Magamat is.
Érzem is.
Mégis!
Nézelődöm.
Szemlélődök.
Észre is veszem…
- 03. 08. szerda