A rózsa szép.
Gyönyörködtet.
Thessza nem szép.
Nekem az.
Barátságos is.
Szeret engem.
Jó vele lenni.
Egyszer a Novák írta: „”Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk RÖHEJES JÖVEDELEMBŐL.”
Most meg a Parragh mondta: „Nem szeretném kipróbálni”, hogy háromszázezer forintból meg lehet-e élni.
NER-esek.
Lovagnő és lovag.
A fülbevalós asszonyság meg a „zelegáns” milliós karórában tetszelgő kamarai elnök.
Biztosan elfelejtették.
Az általánosban mit tanultak.
Bár a Parragh lehet, nem tanulta.
Mert az luxus, fölösleges pénzkidobás lett volna.
Irodalmat, történelmet tanulnia.
„1. ső strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
- strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.”
Talán 1916–ban?
Vagy 1917-ben?
Írta?
József Attila!
Mindegy.
Írhatta volna tegnap is.
Vagy akár ma is.
Mindegy.
„… tövit töröm s a gallya jut…”
Nekik nem!
Nekik mindenre telik!
Vigyázzák is azt!
Pünkösdkor is.
Mutogatják!
Fölfelé a középső ujjukat!
Mi meg?
Tudomásul vesszük.
Elfogadjuk.
Hogy ez az élet rendje.
Hogy vannak, akiknek jut.
S vannak, akiknek nem.
„Annyit érsz…”
Legalább ott van az a rózsa.
Meg Thessza.
Aki szeret engem…
- 05. 29. hétfő