És akkor elköltöztünk.
Lágymányosra.
Anyu, apu, az öcsém meg én.
Babukáék is jöttek.
A mellettünk lévő lakásba.
Ne gondold, nem akkor kezdtük.
A centizést.
Már a régi, nagy lakásban nekifogtunk.
Mindig odaállt az öcsém a nagyszoba ajtajának keretéhez.
Akkor apu megsimogatta a fejét.
Az öcsémnek.
Nagyon szép és sima volt a keze.
A körmei alatt soha nem volt piszok.
Még nem tudtam, miért is.
Akkor egy vonalzót tett az öcsém fejére.
Aminek a vége érintette az ajtófélfát.
„Most már mehetsz” – mondta akkor apu és ceruzával húzott egy vonalat a vonalzó és az ajtófélfa találkozásához.
Aztán jöttem én.
Az én fejemet is megsimogatta.
Megbizseredett mindenem.
Aztán – ugyanúgy, mint az öcsémnél – vonalzót tett a fejemre…
Az én jelölésem mindig magasabbra került, mint az öcsémé.
Nagyon büszke voltam!
Hogy ÉN nagyobb vagyok.
Mint az öcsém.
Aki mindig kisebb volt.
Apu csak egyszer állt oda.
A nagyszoba ajtófélfájához.
Én fölálltam egy székre és onnan nyújtózkodtam, hogy a vonalzót a fejéhez illesszem.
De mindig billegett.
A vonalzó: egy kicsit föl, aztán lejjebb.
De apu azt mondta. „jó lesz úgy”.
Jó lett.
Az ő vonala volt legfeljebb!
Később, amikor eszünkbe jutott, odaálltunk a félfához.
Az öcsémmel.
És egymást mértük.
Nagyon jó volt mérni…
A centiket.
A vonalak csak emelkedtek, emelkedtek: egyre csak feljebb és feljebb, a magasba.
Meg halványultak.
Aztán eltűntek…
A vonalak.
De a centizés, apám finom kezének az érintése soha…
- 07. 13. csütörtök