„Egy német története” – írta meg 1914-1933 közti magántörténelmét Haffner 1939-ben(!); egy „párbaj” történetét, ami éppen akkor, egy (a) kisember és az („erkölcs skrupulusokat nem ismerő”) állam között zajlott. Pedig a kisember „nem politikus, még kevésbé `államellenes összeesküvő`. Folyamatosan védekezésre kényszerül, s nem akar mást, mint megőrizni mindazt, amit személyes integritása, saját egyéni élete és becsülete elengedhetetlen tartozékának tekint. Az állam ugyanakkor, amelyben él és amellyel nap mint nap kapcsolatba kerül, pontosan ettől akarja megfosztani brutális, bár időnként szánalmasan otromba eszközökkel”. Kereste az okokat, a végkifejlet (és mint utólag kiderült reménytelen) elkerülésének a lehetőségeit. Amikor lehetett volna – mert talán nem érezték akkorának a bajt, a veszélyt – nem léptek, akiknek lépniük kellett (volna)…
És „saját” útjukra léptek, azon rohantak végig.
„Magyarországnak a saját útját kell járnia” – mondta ma a magyar miniszterelnök, amikor Pápa határában fölavatott kétszer kétsávos útszakaszt.
Vajon mi most hol állunk, éppen honnan-hová haladunk szélsebesen és nyílegyenesen?!
Mert a poltok, a pintérek, a novákok-vargák már teszik a dolgukat – a kisember meg – lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal, bambán maga elé bámulva – aggódik a messze-távolban élő gyerekéért, unokájáért, szuszogva-nyögve robotol a betévőért, nagyokat csapva a levegőben „anyáz” egyet.
Ki lesz a magyar Sebastian Haffner?! Lesz-e vajon? És az ő „magántörténelmét” is vajon évtizedekkel a halála után teszik közkinccsé?
„Magyarország építkezik” – mondta ugyanott és ugyanakkor a „szónok”, miközben olvasom a hírt: már Románia is előttünk jár…
Nem baj, majd este, a Puskásban, a meccsen…
- 10. 14. szombat