(1963-ból)
Nézem a képet.
A Blaha Lujza térről.
A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.
A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.
Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…
Nézem a képet.
Tavaszodott?
Nyárelő volt?
És mennyi volt éppen az idő, hány óra lehetett?
Az emberek – láthatóan – nyugodtan mentek a dolgukra.
Vajon Kádár már bejelentette a részleges amnesztiát(?): „Az erre vonatkozó törvényerejű rendelet szerint kegyelmet kapnak mindazok, akik a „személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, az „ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, valamint akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt”.
Akkor már márciuson túl voltak.
Talán már a nehezén is…
Nézem a képet.
1963-ból.
Harmadikos gimis voltam akkor.
A Jóskában.
Már szerelmes is.
Egy szöszi kislányba.
Az osztályból.
A Feneketlen tó partján sétáltunk, a Budai Parkszínpad előtt volt a padunk.
Kora-délutánonként ott üldögéltünk.
A „MI PADUNKON”.
Ott írtam a fogalmazást a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”-ről.
A térdemen volt a barna noteszem – abba írtam.
Másnap Vera néni fölszólított.
Utána neki is csillogott a szeme.
Pedig nem voltam „jó” magyarból.
József Attila a következő évben jött.
Őt a „rakodópart alsó kövén” olvasgattuk – összebújva…
Nézem a képet.
1963-ból.
A Fehérvári úton laktunk.
A 36-ban, a negyediken.
Mellettünk laktak Babukáék Bandi bá’-val.
Meg Cézárral, a B törzskönyves, Móricz Zsigmond térnél a Posta előtt talált német juhásszal.
Én jártam vele kutya-iskolába: az alapkiképzést megkapta.
Egyszer, néhány évvel később, amikor megígértem, ha veretlenül, 100 pont feletti átlaggal megnyerjük az NB III.-as kosárlabda bajnokságot a Közgázzal, annyit iszom banketten, amennyi belefér – soha nem ittam korábban, a vidéki meccseinket szegény Bujtor Pista hiába töltögette stikában a Colámba rumot –, úgy berúgtam, taxi vitt hazáig, Cézár éppen lent volt Babukával, én kiszálltam a Taxiból és azonnal kijött belőlem minden, csak Cézár félrehajtott, csodálkozó „pofájára” emlékszem…
Szóval: ott laktunk a Fehérvári úton.
Közel a töltéshez.
A Fehérvári úton akkoriban a szélén futottak a villamossínek, középen volt az autók útja.
Ott is lógtak a villamosokon.
Mindkét oldalon.
Egyszer, egy kocsi parkolt a sínek mellett, az éppen jövő villamosról lesodort valakit.
Aki meghalt.
Kiabálás, aztán szirénázás, aztán csönd.
Nekünk arra nézett az ablakunk.
Akkor láttam először leterítve fekete lepellel egy halott embert…
Nézem a képet.
1963-ból.
Rengetegen az utcán.
Persze: autó alig.
Villamos és busz.
Földalatti.
Meg a gyaloglás.
Bottal, gyerekkel, aktatáskával, ridiküllel.
Vagy támasztják a lámpaoszlopot.
Még nem „ostor-lámpa”-oszlopokat.
Azok majd később épülnek.
Majd húsz év múlva.
Átellenben a „CSEMEGE ÁRUHÁZ”.
A Népstadion nincs a képen.
A Nemzeti sem.
Pedig akkor még megvolt…
Nézem a képet.
1963-ból.
A Blaha Lujza térről.
A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.
A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.
Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…
- 05. 10. péntek
(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)