(az útról)
Nézem a képet.
Görnyedten, hosszú árnyékot vetve baktat.
A fény felé.
Valahová.
Az útján.
Talán-még fölfelé…
Nézem a képet.
„Valahol Európában”…
Vagy másutt.
Lehet, Kubában, Havannában?
Mindegy.
Egyedül.
Görnyedten.
Család, gyerekek-unokák?
Barátok?
Mindegy.
Ott és most: egyedül.
Lehet, Jack volt, a Kerouac.
Egykoron.
Lázadó, mindent azonnal bezabáló, „ide nekem a világot” akaró.
Már csak a lába elé néz.
Se jobbra, se balra.
A fénybe…
Nézem a képet.
Talán 2011-ben, vagy 2012-ben történt?
Akkor már Magyarországon fölsejlett-beindult valami „új”-nak hazudott ósdi-régi-avitt-idejétmúlt világ.
„Annyit érsz, amennyid van…”, „árokpartján (is) lehet…”, „ki lehet jönni negyvenhétezer forintból is…”, „aki nincs velünk, az…”.
Azonnal „kiközösített” lettem.
Egyedüli…
Akkor, (nem is olyan régen), Bázelben láttam ilyen kis utcát.
Ott és akkor én is egyedül bóklásztam.
A Rajna-mentén a parton, aztán át és vissza a hídon, a Várban.
A Fő téren.
Ott láttam meg.
Azt a „kis utcát”.
A falon volt.
Graffitin.
Majdnem fölbaktattam rajta…
Nézem a képet.
Hogyan is írta Pilinszky: „A temetetlen árvaságban,/ mint téli szeméttelepen,/ a hulladék közt kapirgálva/ szemelgetem az életem…”.
És ballagok csak.
Még a fény felé.
Nem érdekel Hotel, a grog se már.
Csak a baktatás, amíg még lehet, amíg még tudok…
Nézem a képet.
Nem a Margitsziget van rajta.
Sem a „Békemenetnek” csúfolt „béreltek” vonulása.
Sem a fröcsögő-gyűlölködésbe belesíró uszítás.
Nem is a Nagyrét volt-zöld pázsitja.
A CÖF-Szerencsejáték Rt, majd újra zöldre „hazudja”.
Hisz’ háború van!
A békéért ez csak nem sok?!
Egy tőmondat.
Amit megértenek a buszokon is, zötykölődve.
Csak ennyi!
Mert „gáz” van, babám!
Ha ezér’ parolázni kell az ördöggel, aki van egy magyar, aki parolázni fog.
Egyszerű ez, mint a pofon…
Nézem a képet.
Görnyedten, hosszú árnyékot vetve baktat.
A fény felé.
Valahová.
Az útján.
Talán-még fölfelé…
- 06. 02. vasárnap
(Kép: Boris N Irina Levin)