Gyűjtenek. Nincs mese: gyűjtenek.
Szombat délután van a vidéki kisvárosban, ilyenkor ember alig lézeng az utcán. Még a kocsmák is csendesek. Az időjárás sem segít: csúnya nyirkos, esőre hajló hűvös van. Dance kutyám – élénk farkcsóválással – rohan előttem, pofájából kilóg a nyelve. Szaglászik, megáll; aztán megint szaglászik, akkor visszafordul, jövök-e; aztán újra előre. Már az állomáshoz közeledünk, amikor észreveszek egy fiút, kezében mappával és tollal, Ő is meg-megáll a házak előtt, becsönget, majd továbbmegy, nem nyílnak a kapuk. Mondom: alszik a város szombat délután.
Melléérek. Megszólít: szép napot kívánok. Ránézek, jól-öltözött, a szemembe néző, olyan 20 év körüli, szimpatikus, talán egyetemista lehet, szép napot – felelem neki. Dance rögtön megáll, udvariasan leül, tudja: ezt most ki kell várnia, a gazdinak dolga van, úgyis mindjárt végez.
Akkor rákezdi: tudja, jönnek vissza a migránsok, mert az Unió visszaküldi őket hozzánk, több-tízezret, de lehet, hogy még többeket, és ez nagyon sokba kerül, és ezt mi nem akarjuk, és ez ellen gyűjtünk aláírásokat – hadarja el a mondókáját. Aztán látott e már migránst, fiatalember – veszem föl a beszélgetés fonalát, meg aztán nem kapunk mi az Uniótól pénzt, arról nem is beszélve, hogy a terheket meg kellene osztani az Unión belül, és sok magyar is emigrál az országból, azokat is visszaküldenék, és még jut eszembe, hol lehet majd megnézni azokat az aláírásokat, hogy hitelesek-e vagy se, vagy ez mégse népszavazás? Ja, maga a migránsokat szereti, maga is olyan ember – zárja le a vitát és teszi el a tollát, majd köszönés nélkül megy a következő kapuhoz.
Dance rám néz: ezért kell nekem itt ácsorognom, nem megyünk már?