Most értem vissza a reggeli kutya-sétáltatásból. Kyra, mint mindig, nagyon élvezte, ebben semmi különös nincs. Én nem is tudom. Szokásosan, nyáriasra véve a figurát indultam: póló, Bermudanadrág, szandál, még baseball-sapka utánzatot se húztam a fejemre. Minek. Az utóbbi napokban még ez is sok volt. Mire visszaértünk, csavarni lehetett mindenből a vizet, az izzadság patakokban folyt a hátamról, meg mindenhonnan. Viszont ma – séta közben, egyszer csak úgy, teljesen váratlanul – eleredt az eső. Nem is eső volt: zápor! Nagy cseppekben, kopogósan, olyan szétrobbanósan hullott az égi áldás. Pont a séta felénél járhattunk, nem volt érdemes visszafordulni, mert úgyis hazafelé tartottunk már. Csak esett és esett. Áztunk mindketten. A kutyám néha megrázta magát, aztán szaladt előre, majd vissza: persze hogy ő kétszer annyit „ázott”, mint én. Zuhogott. Dézsából önthették. Először jópofát próbáltam vágni, néztem, hova lehetne beállni, de már mindegy volt. Csorgott rólam mindenhol: a fejemről, már a nyakam is csurom vizes lett, a gatyát is csavarni lehetett volna, a szandál cuppogott az aszfalton zubogó vízben.

És akkor átmentünk a körforgalmi gyalogátkelőn, elindultunk fölfelé a főúton. Az út mellett az árok frissen volt kaszálva: az éppen levágott fű, gaz, levél csomókban, rendezetlenül, mégis valamilyen rendet sugallva hevertek a földön, illatuk összekeveredett az eső hozta és fölverte por illatával, a nyárvégi befejezetlenség, elmúlás, semmihez nem hasonlítható remegésével. Az illat – megbolondítva a pillanatot – észrevétlenül elszállt a magasba. Talán alább is hagyott egy picit a zubogás, talán már nem is robbantak szét a cseppek; amikor fölnéztem és megpillantottam velem szemben egy fekete, hosszú hajú, esernyős lányt. Mikor mellém ért, Tovább a folytatáshoz →