KUTYÁK…
A kis termetű oroszlánkutya büszkén és fejét fölvetve rohangált a rózsadombi villa kertjében, vidáman elszaladt a medence melletti márványköveken, aztán keresztül törtetett a pázsiton és a kerítés mellett magasodó, ötméteres tujákat kezdte szaglászni: az egyik tövében berogyasztotta hátsó lábait, leeresztette kicsi popsiját és komótosan pisilni kezdett. Hirtelen megmerevedett, abbahagyta a pisilést és az orrát izgatottan jobbra-balra mozgatva szimatolni kezdett: „ki közeledik, egy ismeretlen szagú valaki, hisz ez egy fekete szőrcsomó, de legalább fiú” – és nyugodtan folytatta a pisilést.
A kerítés túloldalán ekkor a „fekete keverék szőrcsomó”, Picur, aki addig magányosan baktatott fölfelé a járdán, orrát néha a fűbe nyomta, nagyokat fújtatott, valami ehetőt keresett, most megállt, ő is fölkapta a fejét, szembogarai kivilágosodtak, farka az égnek meredt, kettőt vakkantott: „hisz itt valahol egy lány van, meg kell néznem, nagyon jó-szagú” – és máris közelebb futott a kerítéshez; és akkor megpillantotta a pici oroszlánkutyát.
Az oroszlánkutya abbahagyta a dolgát, ő is megemelte a farkát és lassan, méltóságteljesen a kerítéshez baktatott.
Egymásra néztek, orrukat a kerítésen keresztül összedugták, szippantottak kettő-hármat, majd lassan elkezdték csóválni a farkukat, miközben az orrukat továbbra is izgatottan mozgatták ide-oda: ismerkedtek. Nem volt bennük semmi előítélet, nem voltak előre elhatározott és eldöntött szándékaik: csak a szagokat „ízlelgették” és mert abból nem veszélyre, harcra következtettek, a farkuk még hevesebben kezdett járni.
- Hát te – kérdezte az oroszlánkutya, hol jársz, ahol a madár se jár?
- A gazdim elment hazulról, munkát keres, én meg éhes vagyok – felelte Picur, a „fekete keverék szőrcsomó”, miközben a szeme mosolygott, mert már azzal is a jóllakottság érzése öntötte el, hogy meglátta a kis oroszlánkutyát.
- De itt nagyon veszélyes, erre nem lehet csak úgy járni-kelni – felelte vidáman vakkantgatva a kutyalány, itt visítozó autók járnak gyakran és mérges emberek kiabálnak belőlük!
- Én nem félek, mit árthatnak nekem – morrant vissza a „fekete keverék szőrcsomó”, legföljebb elfutok.
- Nem úgy lesz az, „elfognak és felkötnek”, így mondják az emberek – csaholta izgatottan az oroszlánkutya, menekülj, fuss, amerre látsz!
- Nem félek én – felelte büszkén a „fekete keverék szőrcsomó”, sokszor kerültem már ilyen helyzetbe, de most nagyon éhes vagyok.
- Nem lehetsz olyan éhes, hogy még az életedet is kockáztasd – vakkantotta most a feleletét a kis oroszlánkutya, én még nem éreztem soha olyan éhséget, hogy kockáztassam érte az életemet, milyen az?
- Hű, nagyon nem jó: a gyomrod helyén egy üres hordó van, ami állandóan dübörög kajáért, csontokért – felelte Picur, a „fekete keverék szőrcsomó”, nagyon rossz érzés, még aludni se tudok olyankor.
- Én mindig elalszom, van egy puha fekhelyem, benn a lépcső alatt, de néha a gazdi ágyába is befészkelhetek – így az oroszlánkutya.
- Jó neked, látom szép helyen élsz.
- Jó gazdim van, már tíz éve – így a lánykutya, engem minden jóval ellát, de nem szereti az idegeneket, megerősítette a kerítést, áramot is vezetett bele, de most kikapcsolta, csak éjjel működteti, az idegen-migráns kutyákkal szemben kíméletlen, dühös rájuk, bántja-veri őket, nem is értem, de engem szeret.
- Egy gazdi vagy szereti a kutyákat, vagy nem: olyan nincs, hogy csak egyeseket szeret közülük – morogta egy kicsit mérgesen a „fekete keverék szőrcsomó”.
- Most haragszol rám? – nyafogott a lánykutya.
- Rád nem, de nagyon éhes vagyok – így Picur.
- A sarkon van egy nagy mindenes bolt, a gazdim szolgái oda szoktak menni venni mindenféle jót, talán neked is adnak ott valamit – jött rögtön a válasz.
- Már voltam ott, elkergettek onnan, megdobáltak, mert idegen-ismeretlen kutyának tartottak – vonyította Picur.
- Várjál – felelte az oroszlánkutya és elrohant a táljához, ami most is tele volt mindenféle jóval.
De közben vijjogva feltűnt egy csúnya autó, dudaszó harsant, kiugrott belőle egy ember és elkezdett Picur felé rohanni.
De akkor már a „fekete keverék szőrcsomó”, Picur nyakába vette a lábait és elinalt.
Az oroszlánkutya lihegve visszarohant, pofájában tartotta a kis-tálját, amiben mindenféle kaja volt, de addigra Picur eltűnt.
Az oroszlánkutya leheveredett a kerítés mellé, ahol még mindig érezte a „fekete keverék szőrcsomó” szagát, kis fejében cikáztak a gondolatok, szívében az érzések.
Estig nem mozdult onnan.
A gazdija, aki már tíz éve a gazdija volt hazatért, keresni kezdte, hívogatta, de az oroszlánkutya nem felelt neki: csak várt, várt a magas tuja tövében és nem értette a világot…
- 05. 30. szombat
Már két hónapja fosik. Néha bágyadtabb, néha fölkelni se nagyon akar, a sétáról nem is beszélve. Ő, aki máskor rohan előre, olyankor húzatja magát, meg-megáll, farka nem árbocban, lógva. Fogy is. Egyszerűen nem marad meg benne semmi. Különböző kajákkal próbálkoztunk: speciális tápokkal, almával, sárgarépával, pirítóssal. Nulla változás. Eddig mindenevő volt, most a diéta is alig fogy. Az orvos elküldte laborra a székletét: semmi, minden negatív. Aztán jött az ultrahangos vizsgálat, az is zéró. Talán valami gyulladás lehet a vékonybélben: gyerünk egy kis antibiotikumos kúra. Kis javulás, aztán minden a régi. Akkor gyerünk endoszkópra, egy kutyát. De ha kell, hát kell: mégiscsak egy családtagról van szó. „Maga a vizsgáló eszköz, az endoszkóp áll egy merev vagy egy hajlékony csőből, egy fényforrásból, egy üvegszálas optikából, melyet monitorral összekötve a vizsgált terület kinagyítható és jobban láthatóvá válik. Az optikai csatorna mellett van egy speciális csatorna, melyen keresztül olyan eszközök vezethetők le, amik segítségével különböző manipulációk végezhetők az adott szervben. Történhet különböző elváltozások (pl. polip) eltávolítása, vagy esetlegesen mintavétel, mely később szövettanilag feldolgozható és megállapítható belőle az elváltozások jellege.” Ha kell, akkor kell: gyerünk.