Már két hónapja fosik. Néha bágyadtabb, néha fölkelni se nagyon akar, a sétáról nem is beszélve. Ő, aki máskor rohan előre, olyankor húzatja magát, meg-megáll, farka nem árbocban, lógva. Fogy is. Egyszerűen nem marad meg benne semmi. Különböző kajákkal próbálkoztunk: speciális tápokkal, almával, sárgarépával, pirítóssal. Nulla változás. Eddig mindenevő volt, most a diéta is alig fogy. Az orvos elküldte laborra a székletét: semmi, minden negatív. Aztán jött az ultrahangos vizsgálat, az is zéró. Talán valami gyulladás lehet a vékonybélben: gyerünk egy kis antibiotikumos kúra. Kis javulás, aztán minden a régi. Akkor gyerünk endoszkópra, egy kutyát. De ha kell, hát kell: mégiscsak egy családtagról van szó. „Maga a vizsgáló eszköz, az endoszkóp áll egy merev vagy egy hajlékony csőből, egy fényforrásból, egy üvegszálas optikából, melyet monitorral összekötve a vizsgált terület kinagyítható és jobban láthatóvá válik. Az optikai csatorna mellett van egy speciális csatorna, melyen keresztül olyan eszközök vezethetők le, amik segítségével különböző manipulációk végezhetők az adott szervben. Történhet különböző elváltozások (pl. polip) eltávolítása, vagy esetlegesen mintavétel, mely később szövettanilag feldolgozható és megállapítható belőle az elváltozások jellege.” Ha kell, akkor kell: gyerünk.

10-re kaptunk időpontot. Szakad az eső, minden nyúlós, ragadós. A kutya is érzi, valami itt és ma történni fog. Megállunk az Állatorvosi Klinikánál, beparkolunk. Kiszállunk az esőbe, mindenütt állatokat kísérő, vivő emberek. Sok a fiatal, nem magyarul, általában angolul fecsegő, beszélgető medika: mosolyogva, vidáman mennek a dolgukra. Bemegyünk a recepcióra: papírokat kell kitölteni, kérdezősködés, válaszolgatás. Körülöttünk aggódó „szülők”, reszkető kutyák, macskák. Közben bejön egy csodaszép, fekete óriás schnauzer, nyakában egy elegáns piros-pöttyös sállal. Barátságosan körülnéz, magabiztosan körbeszimatol, szinte bátorítja a többi állatot: ne féljetek, minden rendben lesz. Egy nő és egy férfi kísérik: ők is nyugodtak, mosolygósak. Megvannak a papírok, irány a másik épületben levő műtő. Biccentünk a schnauzeres család felé, majd a kerten keresztül átmegyünk a műtős-házba. Ott is várakoznunk kell egy kicsit, zárt ajtók. Máris hívnak: rövid beszélgetés az orvossal, a medika közben barátkozik a kutyánkkal, aki végig remeg. Aláírunk egy papírt az endoszkópos vizsgálat és az altatás kockázatáról (néhány százalék), köszönjünk el a kutyától, háromnegyed tizenkettőkor várnak vissza bennünket. Megyünk ki, kicsit most már mi is remegünk. A váróban újra összetalálkozunk a schnauzeres családdal, a kutya árbocos farokkal, vidáman bújik a gazdikhoz, teljes a boldogság.

Be a kávézóba, két erős kávé, ki a kávézóból az eresz alá, mert benn nem lehet pipázni meg cigizni. Még mindig van egy félóra. Gyerünk ki a Keletihez, nézzünk körül, mi van ott: néhány nappal ezelőtt ott ostromot, háborút vizionált a hivatalos média. Most csönd, néhány hajléktalan, sok utazásra váró ember. Nekünk a gyomrunk rángatózik: na, jó, menjünk vissza. Csak a külső váróig jutunk. zárt ajtók. csönd. Már a schnauzeresek is megérkeztek. Méregetjük egymást, mosolygunk, endoszkóp neki is. Nyílik az ajtó, be akarunk slisszanni, amikor jön ki egy idősebb asszony, kezében a kiskutyájával. Nem lehet, most minden orvos ott van az egyik állat körül, nagy a sürgés-forgás. Még egy negyedóra. Nyílik az ajtó: botorkálva megjelenik a kutyánk. Még alig van magánál, de amikor megérez minket, apró, bátortalan farkcsóválásba kezd. De még bizonytalan, alig bír állni: várjanak, az orvos mindjárt elmond mindent. Bukdácsolva kisétálunk, kis pisi: de itt van, velünk. Még várunk a kertben, a műtő kapuja előtt.

Megint nyílik az ajtó, kilép egy másik orvos, lépnénk felé, de ő tapintatosan becsukja előttünk a kaput, odafordul a schnauzeresek felé, csak annyit hallunk: sajnos nem ébredt föl…

2015. október 12.