Öt éve, minden reggel fél nyolckor elindulunk egy nagyot sétálni kutyámmal, Kyrával. Először fölfelé megyünk az utcánkban, aztán balra kanyarodunk a főútra. Ott majdnem egy kilométert sétálunk lefelé, majd az iskola mellett balra fordulunk. Akkor mennek a gyerekek az iskolába, ki szaladva, ki bandukolva, van, aki édesanyja kezét szorongatja. Mindenesetre nagy a zsivaj, Kyrát ilyenkor rövid pórázon tartom. Aztán tovább a bölcsi és az ovi mellett előre a Hév-állomásig.
És ott, mielőtt át kellene menni a lámpánál az úttesten, minden nap találkozunk egy idős nénivel. Pont a zöldséges előtt. Minden nap: ha esik, akkor is, ha fúj, akkor is, a napsütéses időről nem is beszélve. Bottal az egyik kezében, a másikkal egy gurulós szatyrot húz magával. A horpadt szatyor alján lehet csak valami, látszik, hogy szinte csak a szatyrot kell húznia. Mindig mosolyog, és mindig megáll, lehajol és megszólítja Kyrát: „szépségem, megsimogathatlak?”. De Kyra gyanakvó kutya, és soha nem hagyja magát megsimogatni, egy kicsit hátrébb lép olyankor és elhúzza a fejét. „Pedig nekem is volt egy kutyám, de Ő nem volt ilyen szép, még megboldogult uram is élt akkor, 65 évet éltünk együtt, szépen ment el, a temetésén sokan voltunk kinn, a pap nagyon szépen beszélt, mindenki sírt” – kezdi el mesélni az életét. „Most is mindjárt megyek a temetőbe hozzá, olyan jókat szoktunk beszélgetni, aztán délután jönnek a gyerekek, arra is készülök ezzel-azzal” – folytatja. „De már egyre nehezebb, a jövő héten be is Tovább a folytatáshoz →