I.
Rendszeresen találkozunk, beszélgetünk, már-már önképzőkörös előadásokat hallgatunk. Barátiak, szinte már családiasak ezek az összejövetelek. Mindig „ugyanarról” folyik a diskurzus: a helyzetről a lehetséges vagy irreális megoldásokról, a „ki volt a hibás és ki a hibás” felelősségéről, a diktatúráról, a „zsidó-kérdésről”, a szolidaritásról és még folytathatnám a sort.
Mindig ugyanarról. Egy kicsit más apropókból, kicsit más aktualitásokból, de mindig ugyanarról.
És nem jutunk előbbre. Egy jottányit sem. Mindig belesüppedünk a mégoly jelentéktelen, és ezért olyan fontos napi események mocsarába, ahelyett, hogy…
És egyre kevésbé értjük meg a történéseket, a folyamatokat. Mindannyian a „Hol lehet altiszt, azt …” kutatjuk,/ „holott a sírt, hol nyugszik atyja,/kellene megbotoznia.”, ahogyan azt a költő olyan szépen – és ma is érvényesen – mondta.
Viszont egyre feszültebbek leszünk.
Legutóbb is felhangzott a kérdés: mi történik kis-hazánkban? A csöndet senki sem akarta megtörni, mindig az első megszólaló kapja a legtöbbet, hiszen ő állít föl egy „elfogadhatatlan” hipotézist.
Tovább a folytatáshoz →