A fülemüle a tavaszi langymeleg napsugár simogatására ébredt, megrázta magát, csapkodott kettőt-hármat szárnyaival, kinyújtóztatta apró lábait: ma gyönyörű napom lesz – trillázta boldogan a világba. A vén diófa felső ágáról először lejjebb szállt, majd még lejjebb és hirtelen leröppent a kerti tó kikövezett szélére, ahol óvatosan körülnézett, de nem észlelt veszélyt, hát apró szökkenésekkel betottyant a vízbe, szárnyaival csapdosni kezdett, a tó vize jólesően tisztogatta apró testét, majd kiugrott egy kőre és szétterítve szárítgatni kezdte szárnyait. Eközben boldogan dalolt és dalolt és csilingelő hangon dicsérte az életét.
Jobbról jött a veszély.
Egy háló hirtelen rácsapott, még nedves szárnyai rögtön belegabalyodtak a fonalak közé, a fülemüle élesen és fájdalommal teli hangon sivítani kezdett, mintha hívna valami segítséget, de persze a segítség nem jött.
Ekkor egy durva, szőrös, mocskos-körmű ember-kéz megragadta, szinte összeroppantva szorította és közben rekedtesen dörmögött: megvagy végre, nem fogsz nekem itt dalolni minden reggel, gyerünk be a kalitkába – azzal már vitte is a kismadarat be a szobába, ahol a fülemüle még nem járt, és rögtön bedobta egy kalitkába és azt azonnal bezárta.
A fülemüle fölröppent a kalitka tetejére, fejjel lefelé belekapaszkodott a rácsba, majd kétségbeesetten röpdösni kezdett fel s alá, körbe-körbe, de mindig beleütközött a lezárt tere határait jelző fémhuzalokba. Addig röpdösött, míg csak el nem fáradt, kis teste – amiről a hűsító vízcseppek már régen fölszáradtak – hullámzott, szíve rendszertelenül és ütemtelenül lüktetett a megerőltetéstől és persze attól is, hogy rádöbbent kilátástalan rabságára.
Ekkor leült a kalitkába szerelt, keresztbe helyezett farudacskára és körülnézett. Akkor vette észre, hogy mellette egy másik – nem annyira színes, viszont gömbölydedebb, nyugodtnak látszó – kismadár gubbaszt, látszólag nem is figyelve rá, nem is törődve vele, de egyszer csak megszólalt: én is így voltam vele, de többet nem mondott, hanem tovább kuporgott a kalitka másik „hintáján”.
A fülemüle tovább pihegett, majd megkérdezte: te mióta vagy elzárva idebenn?; talán 8 vagy 9 éve, nem emlékszem pontosan, de ne izgulj, nem rossz így elzárva, kapok enni, inni, nincs hideg, néha kiraknak a kalickában a kertbe, és azt is olvastam valahol, hogy rabságban a kismadarak tovább élnek, úgyhogy adj hálát az égnek, most lesz igazán jó neked; azzal tovább gubbasztott a hintáján, majd egyet pottyantott a kalicka alján lévő homokba.
A fülemüle alaposabban körülnézett és meglátta a kis-tégelyben a vizet, mellette egy kisebb tányért csalogató magokkal. Talán tényleg nem is lesz olyan rossz – gondolta s leröppent egy korty italért. Aztán vissza a „helyére”. Talán egy pillanatra vagy kettőre elbóbiskolhatott, mert szárnyait csapdosva éppen Afrikába röpült a szelek támogatásával, fülemüle társai kíséretében és élénken társalogva velük. De álmából egy furcsa, ajtó-csapkodásos zaj ébresztette és zökkentette vissza a valóságba. Ezt nem lehet kibírni – csiripelte társának, én nem tudok szabadság nélkül élni. Pedig fogsz, vedd tudomásul, nem kell lázadozni, nézd a dolgok szebbik oldalát – jött a válasz a másik kismadártól, lehet így is élni, amikor kell, azzal elhallgatott. De nem lehet, én szabadon akarok élni, röpdösni, szállni, a szabadságról dalolni, ez a rabság neked se lehet jó – replikázott a fülemüle, amire a másik dühösen reagált: márpedig így fogsz mostantól élni és kész, és ne zavarj engem abban, hogy ez nekem jó vagy sem; de ketten nagy zajt csaphatnánk, föllázadhatnánk, akkor talán,,, – reagált a fülemüle; de rögtön jött a rikácsoló válasz, örülj a magnak, a víznek, ne az „előző” életedre gondolj és a másik kismadár – abbahagyva a prédikációt – fejét szárnya alá dugva máris durmolni kezdett.
A fülemüle is elhallgatott és attól kezdve nem evett, nem ivott, egy dallamot sem énekelt többet…
2019. 09. 16. hétfő