(63.)

Esik. No nem erősen, de mégis esik. Akkor is megyünk délután a Madách térre, ott a helyünk. Thesszát nem visszük, de maszkot igen. Hiába a két oltás – a második óta nem telt el három-négy hónap –, minket „izgat” a negyedik hullám, ami itt van már. A kormány a „veszélyhelyzet” meghosszabbításával védekezik. A vírus meg röhög a markában.

Ma megint mikrofont talált a magyar miniszterelnök, egy „mikrofon-állvány” kérdezgette, ő meg arra és azt válaszolta, ami le volt írva a papírjára: „dermesztő … a velünk élő múlt, amelyik itt van, és állandóan vissza akar térni … véresre verték az embereket … pénz kell, Brüsszel viszont visszatartja … nemzeti konzultáció …  Ki kell majd állnunk Brüsszellel szemben a migráció ügyében … Magyarországon elsőként” és ment a hablaty, a blődség, a kertelés a műsoridő lejártáig.

Mert MI, MAGYAROK!

Igen, magyarok vagyunk, „és ebbe más is belehalt már”. Fülemben zúg a „Ria-Ria Hungária”; az „Összetartozunk – Trianon 100”; szemem elé tolakszik Schmidt Mária és Dózsa László penetráns plakátja; hallom Orbán rekedt hangját: „FEGYVERBE!”; és látom az „erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,/ a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat”.

Hangzavar. Magyar hangzavar.

De nem Thessza miatt: ő alszik, mert ettől megvédjük…

2021. 09. 17. péntek

(62.)

A kutyát Babuka-nagynénikém, második anyám szerettette meg velem, aki annak idején -honfitársai beleegyező (néma) hozzájárulásával és tevőleges közreműködésével – Mengele „eszeveszett, őrült kísérletezéseinek” kiszolgáltatott áldozatává „lett”, ezért nem lehetett soha gyermeke, és bár engem sajátjaként szeretett, nevelgetett, oktatott, védelmezett, egyszer a Fehérvári úton hazafelé-sétálva találkozott egy (kivert) kóborló német-juhász kutyával, a nála lévő madzagot a nyakába kötötte és hazahozta a mellettünk lévő lakásába. Az orvosi rendelő tisztaságú és rendben tartott lakás attól kezdve „egy kicsit” átalakult, átrendeződött, a bútorok megsínylették a boldog kutya önfeledt játszadozásait, a szőnyegek kutyaharapásos mintázatot kaptak, a papucsokra is alig lehetett ráismerni. Attól kezdve a hallásunk is megjavult: mindig „meghallottuk”, amikor valaki elhaladt az ajtó előtt, mert Cézár – így nevezte el Babuka az új családtagot – hangos ugatással jelezte az idegent.

Hozzánk viszont nem jöhetett át Cézár: anyám nem engedte: „kutyaszőr lesz minden!” felkiáltással, hát öcsémmel gyakrabban mentünk át.

Persze „kertes-házban”, vidéken minden más: no nem a tisztaság, hanem a kutya jelenléte. Azért az elmúlt évtizedekben a vidéki kutya-tartás is hatalmasat változott: a kutya házőrzőből lassan-lassan társsá vált, emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor sétálni mentem Kyrával, a helybeliek úgy néztek rám, mintha a holdról jöttem volna, ma meg már nem tudunk úgy sétálni a főúton, hogy lépten-nyomon ne találkozzunk kutyát sétáltató emberekkel.

Minden változik.

Minden változik?

Beugrik egy kép, amikor a Nyugati (és a Keleti) pályaudvar aluljáróiban menekült, fáradt és megviselt emberek – szülők és gyerekek – sokasága feküdt a földön, próbáltak pihenni, aludni, körülöttük egyszerű (magyar) emberek, akik segíteni akartak, ki egy takaróval, ki kenyérrel, minden természetesnek tűnt és emberinek, semmi különös nem volt benne – és mi lett ebből a megértő, emberi hozzáállásból mára?! Idegen betolakodókká váltak mindannyian, akiktől védeni kell a hazát, mert így lett „parancsba” adva. Aztán elindultak, fölkerekedtek és továbbmentek – gyalog…

Minden változik.

Minden változik?

Aztán jött a pandémia: minket nem bánthat, ide nem érhet; aztán a „2020-as Covid19-koronavírus-járvány magyarországi első regisztrált esetét március 4-én jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök mint a Koronavírus-járvány Elleni Védekezésért Felelős Operatív Törzs irányítója”, persze egy iráni diák hurcolta be; aztán jöttek a „hivatalos” bejelentések, akciók: nem kell maszk, kell maszk, mi a WHO protokollt követjük, mégse követjük, minden élet fontos, mégse annyira, mossunk kezet, menjünk levegőre, mégse menjünk, minden zárva, a stadionokat már nyithatjuk… Most megint kezd belobbanni, de mi nem zárunk, nincs rá szükség – csak a veszélyhelyzet permanens kihirdetésére…

Minden változik.

Minden változik?

Közeleg a választás.

Tényleg közeleg?

Lesz majd?

Mindenesetre ellensége hirtelen lett, van dögivel a magyarnak: kinn is, benn is.

A gyűlöletkeltés nem változik, a félelemkeltés nem változik: „Nem félni annyit jelent, hogy kérjük a bátorság kegyelmét …Vannak félelemmel teli közösségek, amelyek mindig biztosra mennek … úgy tűnik, hogy bejárati ajtajukon ez áll: „Tilos”, minden meg van tiltva számukra, félelemből. Belépünk az ilyen közösségbe, és érezzük, a levegő belélegezhetetlen, mert a közösség beteg. A félelem, a bátorság hiánya betegíti meg.” (Ferenc pápa, Szentmise a Szent Márta-ház kápolnájában, 2015. május 15.)

Figyeltünk rá valamikor is? Még azok se, akik…

A mai Havasi elvtársak, Lakatos elvtársak, Berecz elvtársak, a mai sztahanovisták minden nap, minden percben harsogják a félelemkeltő „tutit”, a hazug „igazságot”; „Sokan vannak, akik kereszténynek mondják magukat, de nem lépnek be oda szívből: ők az „előnyszerzők” …” (Ferenc pápa, Szentmise a Szent Márta-ház kápolnájában, 2014. június 5.)

Minden változik.

Minden változik?

A NEMZET, hallom majd’ minden nap a hivatalosságtól, de amit látok, tapasztalok, az valami egészen más: legalább a kutyák a társaink lettek…

ui: Csöngetnek, hosszan, könyörgőn vagy követelőzően csörömpöl a csöngő. A szomszéd kétségbeesetten, „jöjjön Gyuri bácsi, meghalt a párom, jöjjön segítsen”, rohanunk együtt, ott fekszik eltorzult arccal a kertben, beszorulva, kiszolgáltatottan, (kiskutyája szipogva ugrál mellette), óvatosan megérintem a nyakát, semmi, „hívjuk a húgomat”, én a diszpécsert hívom, „küldöm a kocsit, addig is kezdje meg az újraélesztést”, az utasítás szerint percekig „masszírozom a mellkasát”, semmi… Aztán megjön a rohamkocsi… Este tízkor elvitte a fekete autó.

Minden változik.

Minden változik?

2021. 09. 16. csütörtök

(61.)

Nem lehet betelni azzal, ahogyan Thessza köszönt minket reggel, az ébredésünk után: mintha napok vagy hetek óta nem látott volna bennünket, mintha a világ végéről jöttünk volna vissza, pedig csak az álmunkat feledtük éppen, ugrál körülöttünk, várja a simit, a dörmögő „jól van már, na” nevető hangot és percekig nem hagyja abba a táncot.

Reggeli után átmegyünk Szentendrére a HÉV végállomásra, hogy találkozzunk Karácsony Gergővel, mi is erőt adjunk neki a „küzdelmünkhöz”, emlékszem: néhány évvel ezelőtt, a Szamos Cukrászdába szervezett találkozót az akkori ellenzék, engem kértek föl beszélgetőpartnernek Gergővel, legalább egy órát késett, akkoriban Zugló polgármestere volt, elhúzódott valamilyen megbeszélése, de végre megérkezett, elnézést kért és azt mondta: „addig maradok, amíg van kérdés, megbeszélnivaló”, úgy is lett, beszélt az alapjövedelemről, a szociális kísérletéről, a zöld mozgalomról és még sok minden másról, a végén a „cukrászok” jöttek oda hozzánk, hogy menjünk már végre, mert ők is mennének hazafelé. Most nem vagyunk sokan (nem hozott magával mindenki egy embert), de akik csak éppen leszállnak a HÉV-ről, megállnak egy pillanatra, telefont ragadnak és hívnak valakit, „képzeld, itt van a Karácsony, aki a következő miniszterelnök lesz” („bárcsak úgy lenne – gondolom mosolyogva), tulajdonképpen nem történik semmi és mégis (a háttérben, a leégett SPAR áruház előtt néhány rendőr álldogál, láthatóan unatkoznak, de hát a parancs, az parancs). Miért Gergőt támogatom? Mert benne bízom, hogy valami újat, mást hoz majd, mint ami eddig történt ’89 óta, talán most végre „utat találunk …”.

Aztán szétszéledünk, mi megyünk vásárolni valamit az ALDI-ban és máris otthon vagyunk és Thessza máris a nyakunkban…

Még alig utazott el Ferenc pápa, de mintha nem is járt volna Magyarországon, mintha nem is szólt volna a püspöki karhoz, nem beszélt volna arról, hogy „adjunk inni mindazoknak, akik szomjaznak a mi korunkban”; nem kell „erővel uralkodni és elhallgattatni az ellenségeket”; mintha nem figyelmeztetett volna mindenkit arra, hogy nem kell mindig „a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről”. Mert olvasom az MTI hírét: a Szent István Intézet A következő ezer évért című konferenciáján Hollik István (vaj’h ki fog néhány év múlva emlékezni rá?) azt mondta: „elkerülhetetlen a kereszténység és a marxizmusba bugyolált liberalizmus közötti szellemi harc megvívása”, amire Schmidt Mária (történész) azonnal emelte a tétet:

• A marxizmus minket félszáz évre rabbá tett, de kísérleteit kudarcba fullasztottuk(?) (…) ebbe aztán belebukott.
• De mire keleten legyőztük, nyugaton már átvette az uralmat, ezért ma olyan, magát progresszívnek tartó, nyugati vezető réteggel állunk szemben, amely egyszerre marxista és amerikanizált. Ateista, család- és házasságellenes, internacionalista, materialista, és a haszonmaximalizálás érdekében zárójelbe tett erkölcsöt folyamatos moralizálással próbálja kompenzálni
• Fontos tudatosítani, hogy amivel a nyugat nálunk próbálkozik, ugyanaz a marxista ideológia, amit a 20. század második felében kiismertünk.
• Az EU-n belüli összecsapások a marxista nyugat és a marxistátlanított kelet között folynak.
• Mi a totális diktatúrák összes iskoláját kijártuk, azonnal felismerjük, az az egyneműsítési szándék, amivel szemben állunk, céljában totalitárius természetű, ezért nemet mondunk rá. A marxistákat egyszer már legyőztük, a totális diktatúrát történelem szemétdombjára vetettük, most is képesek leszünk rá.

Thessza megint összegömbölyödik, békésen szunyókál a lábamnál, most nem figyel rám, pedig a vérnyomásom megint a magasba ugrik, a szívem egyenetlenül zakatol: jó lesz abbahagyni…

2021. 09. 14. kedd

(60.)

Tegnap megint nagyon meleg volt, a hőmérő harminc fok fölé is emelkedett, A séta közben Thessza vörös nyelve kilógott a pofájából, mégis hol előre szaladt, hol vissza hozzám és már a járda szélén, amikor a sarokra érünk megáll, visszanéz rám, várja a parancsot, „lábhoz” és már lépünk is le, megyünk át az úttesten és amikor átérünk, a „mehetsz”-re boldogan előre rohan és aztán megint vissza, persze közben annyi szag ingerli az orrát, nem győzi túrni vele a földet.

Délelőtt meglátogattuk apám kilencven-hétéves nővérét, ahogy szokott, jött velünk a kilencven-ötéves bátyja is, aki a lépcsőket már lassan veszi, viszont az emlékezésekben, a beszélgetésekben, a vitákban még mindig veri a „mezőnyt”. Ezek a találkozók mindig valami újjal szolgálnak a múltról, az „én” múltamról is, bár még akkor nem éltem, mégis az emlékekből jobban összeáll egy kép, inkább film: hogyan és miért jutottunk oda, ahol most vagyunk és ahonnan – úgy tűnik – nincs menekvés: „valahol utat vesztettünk”. Thessza ezt nem érti, ahogyan sokáig én sem értettem, viszont őt ez nem zavarja, engem viszont nagyon zavart.

De nem ez volt a tegnap legfontosabb eseménye, hanem Ferenc pápa budapesti útja, homíliája és – sajnos – értelmezése(i). Nem vagyok vallásos ember, mégis tisztelem Ferenc pápát, aki pápaként is ugyanazt képviselte, tette, amit korábban is. A Le Monde „Ferenc pápa Orbán Viktor ellenséges földjein” – címmel tudósít, miközben a magyar futsalos, Dzsudzsák-„barát” külügyér büszkén jelenti: Gyurcsány alatt bezzeg nem jött Magyarországra a pápa. Mit is mondott tegnap Ferenc, amikor iránymutatást adott a püspököknek: „legyetek a testvéri szeretet tanúi. A ti országotok olyan terület, ahol régóta együtt élnek különböző népekből származó emberek. Különféle nemzetiségek, kisebbségek, vallási felekezetek, vándorlók alakították ezt az országot is multikulturális közeggé. Ez új valóság, amely kezdetben megriasztja az embereket. A különbözőség mindig kicsit félelmet kelt, mert veszélyt jelent a megszerzett biztonságra és kihívást hordoz az elért stabilitás ellen.” A pápa így szólt, igaz: a püspököket igazította el, akik – nyugodtan valljuk meg – többnyire bizony nem így tevékenykednek Magyarországon. Aztán szólt még a párbeszéd új hídjáról is, a – Budát és Pestet – összekötő kapocsról, az „elfogadásról”, a „reményről”. Vajon meghallották-e azok, akiknek szólt?

Thessza nem figyelt rá, én igen, Thessza rám figyelt – és mert kapta a simit, boldog volt, mint mindig.

Aztán arról is beszélt Ferenc pápa: „Mi is szeretnénk egy olyan Messiást, aki hatalommal rendelkezik és nem egy keresztrefeszített szolgát. Az Eucharisztia azért van előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten. Ezt nem szavakkal teszi, hanem kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet.” Érdekes: a magyar miniszterelnök is azt mondta egykoron: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, és fején találta a szöget, mert amit csinál, mert ő nem csendben uralkodik a kereszten, hanem erővel és elhallgattatja ellenségeit…

Hajnalodik, amikor írom e sorokat, Thessza békésen alszik, bár néha-néha fölpislant rám: mit csinálok olyan buzgón, vajon tényleg hajnalodik?!

2021. 09. 13.

(Kép: Le Monde)

(59.)

Thessza nem „szép” kutya: hosszúak a fülei, néha ki is fordulnak és láthatóvá teszik a porcokat; amikor először láttuk, annyira csúnyának találtuk, hogy rögtön „szépnek” tűnt. Amióta velünk van, azóta még „szebb” lett: vajh miért? Most is itt van a lábamnál, fülig ér a „pofája” és vigyorog, ahogy rám néz azokkal a barna szemeivel.

Mennyiféle kutya (macska, kacsa, állat) van a világon, mindegyiknek más a hangja, a szőre, a szokásaik is annyira különbözőek: van, amelyik gyanakvó; van, amelyik azonnal morog, támad; a másik meg nem törődik a kockázatokkal, rögtön nyitottá válik, játszani akar, barátnak tekint mindenkit, aki közelít hozzá.

Hát az emberek: hogyan viszonyulnak hozzájuk? És egymáshoz?

Hát a nemzetek? És a különböző nemzetek tagjai?

Egymással szemben és egymás között?

Vajon ők milyenek: csúnyák, akik szépnek látszanak; vagy éppen ellenkezően? Milyenek a szokásaik, a ruházatuk, a szerelmi rítusaik? Becsülik egymást vagy úgy néznek egymásra, mint két gyűlölködő idegen?

És miért van ez így?!

A napokban Budapesten rendezik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, engem ez az esemény nem „érint meg” (ahogy olvasom, a hívőket sem?) igazán, viszont elfogadom, tudomásul veszem. Érdeklődéssel figyelem a pápa látogatásának „előzményeit”, a sok találgatást: vajon találkozik-e a magyar állami vezetőkkel, ha igen, milyen lesz majd az a találkozó. Vajon Orbán és társai miért akarnak annyira és feltétlenül találkozni a pápával, akit a hatalom megmondó emberei korábban „szabadkőművesnek, zsidóbérencnek, istentagadónak, bevándorláspártinak, balliberálisnak, neomarxista, kriptokommunistának, elmebajosnak, szenilisnek” kiáltottak ki? Persze a kérdés költői, ha lehet költőinek nevezni ezt a megbélyegzést.

Vajon miért akar találkozni Orbán a pápával?

Thessza sem érti, csak néz rám, mintha azt kérdezné: miért ráncolod a homlokodat gazdikám, nem ér az egész annyit, hogy elromoljon a hangulatod.

De tényleg: miért?

Hisz’ a propaganda értékén túl csak veszíthet.

Olvasom a beszédét, amit a Mathias Corvinus Collegium tanévnyitó ünnepségén tartott: „… muszlim embertömeg hullámai most egy muszlim demográfiai, politikai és gazdasági dagályt, áradatot indítottak el”; a saját nemzet, politikai közösség történelmi küldetése mellett (hadovál) érvel, mert szerinte az nem egyenlő a zsarnokság építésével. Mert szerinte „Mi itt, Közép-Európában úgy gondoljuk, hogy küldetés nélkül kudarcra vagyunk ítélve”.

Most hirtelen Thessza élesen vakkant kettőt, kifordul a szobámból és őrült csaholással a kerítéshez száguld és ugat, ugat, ugat – mintha értené, amit írok.

„Gazdagok és gyengék. A legveszélyesebb kombináció. A feltörekvők semmi tiszteletre méltót nem látnak bennük, csak a könnyű prédát…” – olvasom tovább, mire gondolhatott, amikor ezt írta, fölröhögött vajon, mert a gazdagnak erősnek is kell lennie, márpedig ő erős is? A szegények meg le vannak… Neki küldetése van, ebben legalább hisz „ez a létezés elemi föltétele” számára: „És mióta a magyarok az első törzsi államszervezetüket létrehozták, ennek mindig csak egyetlen célja volt és van, egyetlen célt követett, hogy az itt élő népekkel közösen megszervezzék a Kárpát-medencét, és biztosítsák az itt élő népek együttélését és gyarapodását”. (Emlékezete biztosan kihagyott, öregszik már, nemcsak én, most fejeztem be Kőbányai János érzelmes utazás Trianonba című esszéjét, abban írja : ”… amikor a román kiugrás után oda magyar csapatok két hétre bevonultak 1944 szeptemberében, első dolguk volt, hogy a falu zsidó apraja-nagyját – mint ezt a szomszéd falu, Pusztakamarás szülötte, Sütő András is megírta (ő mintha hiányozna az új NAT-ból) –, mind a 126 lelket lemészárolták”.

Mert ő bizony találkozni akar a pápával.

Nézem Herczog Mari képét, a két úszkáló kacsáról: őket biztosan fogadná…

2021. 09. 10. péntek

(Kép: Herczog Mária)

(57.)

Thessza jobban van: de a szemével még mindig hunyorog, viszont már elevenebb, mint tegnap volt, azért még kenegetjük a szemét kamillával, amit békésen és hálásan tűr.

Tegnapelőtt délelőtt elmentünk a „Kiállok Iványi Gábor mellett” rendezvényre a Békásmegyeri Gyülekezethez szolidaritásunkat kifejezve. Sokan voltunk, de nem elegen. Persze: mi az, ami elég? Földobja a Face a tavalyi emléket, az SZFE melletti kiállást, a hatalmas „ember-láncot” a Színház és Filmművészeti Egyetemtől kezdve, a Közgáz mellett, aztán végig a Duna parton a Parlamentig, majd a Kossuth téren a petíció átadását: jöhet a kérdés megint, „mi az, ami elég”? Néha a millió is kevés, máskor meg a százezer is sok. Persze a lényeg nem is ez, hanem az: lesz-e hatása a szolidaritási tiltakozásnak. A hatás persze nem csak abban mérhető, hogy megváltozik-e rögtön a helyzet; abban is, hogy tovább szerveződik-e a tiltakozás, erőt ad-e másoknak is, hogy van, lesz értelme a felzúdulásnak! Mert nem kérdés: ez a hatalom (is) magas ívben @arik a tiltakozókra, rád is, a(z alkotmányra) NER-re is, ha érdekei úgy kívánják: márpedig most úgy kívánják. Az utcáról ma nem tudsz ügydöntően tiltakozni: a népszavazást kiüresítették, helyette bevezették a semmire nem kötelező, ellenőrizhetetlen, csak kampány célokat szolgáló konzultációs zagyvalékot.

Viszont Iványinál megrendítően felemelő volt!

Thessza bejön a szobába, hozzám dörzsöli pofáját, bökdösni kezd, hogy húzzam hátrébb a székemet, mert a combomra akarja tenni a fejét, hát hátrébb húzódom – ahogy tíz éve is teszem már… Viszont most ott van a combomon a feje, szemeivel hálásan néz rám, mellső lábaival is, mintha simogatna.

Most jut el hozzám a Múlt ás Jövő idei második száma, az Érzelmes utazás Trianonba: „egy kutyás hölgyet/ kellene követned/ de inkább/ a lovas rendőrök/ után eredsz/ mert az egyik ló/ furcsán emelgeti/ a lábát/ sánta lehet/ megsajnálod/ a rendőrök/ utcán eszegető/ embereket/ figyelmeztetnek” – olvasom Györe Balázs versét, majd hozzáfogok Kőbányaihoz, megrendítő érzelmes utazásához a múltjába, ami akár mindannyiunk „közös” múltja is lehetne, de mégsem az, mert a zsidó, a cigány és még hány ember múltja nem lett (lesz?) a „Megbűnhődte már e nép” közös múltja, hogyan is mondta Orbán: „”Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában a hazai cigányságot.” (Orbán Viktor, 2015.szeptember 7.). Viszont megvannak (végre) a Nemzeti Konzultáció első eredményei…

Thessza megint játszani hív, megyek, most nem lehet ennél fontosabb…

2021. 09. 07. kedd

(56.)

Thessza ma jobban van, már megvillant egy csillag is a szemében reggel, de lehet, csak éppen a fölkelő nap vetett rá egy pillantást, amikor meglát, azonnal lengetni kezdi a farkát, két hátsó lábára ül és fölemeli a mellsőket: „simizz már”, és szépen így el is indul a nap!

Néha, miközben simizem Thesszát, csak úgy, talán a magam szórakoztatására (is), mesélek neki, most A császár új ruhája című mesét, amit önfeledten hallgat (vagy csak élvezi a vakargatást), én meg monoton mormogom: „Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak, hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme”, megállok a „mesében”: vajon tényleg a takácsok a csalók? De ezt Thessza úgysem érti, hát folytatom tovább: “Ez volna még csak a nagyszerű ruha! – gondolta a császár. – Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!”, és már oda is érek a végére: „De hiszen nincs is rajta semmi! – szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek” – a császár ugyan egy pillanatra megütközött ezen, maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta “Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!”, és még peckesebben lépegetett fényes kísérete előtt, akik buzgón vitték mögötte a palástja uszályát, a levegőt – zártam le Andersen meséjét, mégis vakargattam tovább Thesszát.

És várom tovább a kisgyereket.

Persze innen is, onnan is kiabálnak, no nem „igazmondó” gyerekek, hanem indulatos, gyűlölködő, a másikat semmibe vevő emberek, mert mindig van, amire lehet kiabálni. Most éppen arra, hogy általában a magyar ember nem tud angolul, ezért azonnal poharat dob arra, aki leveszi a mezét és valami ismeretlen szövegre mutogat a trikóján („ha Magyarországra meccsre érkezel, előbb tanulj meg magyarul”); „a magyar ember nem térgyepel”; ha az angoloknak szabad kifütyülni az olasz himnuszt, akkor a magyarnak is lehet(??) huhogni; az angolok (pláne Szijjártó barátja) ne mondják meg nekünk, hogy merre van az előre; különben is, amikor vészhelyzet van, akkor vészhelyzet van és punktum!

Thessza elaludt, békésen szuszog, látom rajta, hogy még mindig nem „penge”.

Én sem vagyok: de ma, ki „penge” itthon és a nagy világban? Csupa „jó hír” (szép asszonyi szó) hallatszik mindenfelől, csak győzzem. Elmúlik ez is, ahogy a többi is, viszont addig…

Thessza azonban alszik, csak néha horkant egyet.

2021. 09. 04. szombat