(70.)

Több kutya élt már velünk, társaink lettek az évek során, közülük már sokan „elmentek a boldog(abb) kutya-vadászmezőkre”, most Thessza van velünk. Mindegyikük egyéniség volt, sajátos tulajdonságokkal, szokásokkal: másképpen fejezték ki örömüket; máshogyan jelezték szorongásukat, félelmüket; egyénien kérték a kajájukat és hívtak sétálni. Mindannyian hűségesen ragaszkodtak hozzánk, négylábú barátaink voltak és most Thessza is az.

„Kutyaságukban” az volt a közös, hogy ragaszkodtak hozzánk, mégis, ahogyan ragaszkodtak, az teljesen egyéni volt.

És a mi „emberségünkben” mi a közös?

Hát a „magyarságunkban”?

Olvasom a magyar miniszterelnököt: a magyarok küldetéséről ír, ami „a Római Birodalomig vezet vissza”(?)! Rólunk, magyarokról ír, akik „Nem akarunk letérni … az ösvényről”; akiket a „Történelmünk arra tanít, hogy a magyarok csak keresztényként maradhatnak meg”; akik „azt szokták mondani, amit gondolnak”; „akik érzékelik a népességfogyás problémáját, de” nem a migráció eszközével akarnak reagálni; akik úgy látják, „hogy már az óvodákban félre akarják nevelni a gyerekeinket”…

Én nem ezt hiszem, nem ezt vallom. Akkor nem vagyok magyar? És akik szintén nem ezt vallják, azok sem? Azt nyilatkozza a kormányinfón a miniszter, hogy csak hatszázezren vallanak mást, mert csak annyian mentek el az előválasztásra (a kormányzati hír-harsonák szerint még a Vadászati Kiállításra is többen „zarándokoltak ki” két nap alatt). Tényleg annyian gondolnak, mondanak mást?

Thesszát ezek a „marhaságok” nem érdeklik: ragaszkodik hozzám, bár elkezdett esni, mégis hív sétálni, játszani. Neki nem gond a „kutyasága”, hogy a kutyám legyen.

Vajon nekem, nekünk gond-e, hogy „emberségünket-magyarságunkat” megtartsuk? („Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad/ tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este./ Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet/ és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését./ Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,/ megtöretett testünket az álom, a szép szabadító/ oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.”)

Na, akkor indulunk Thesszával sétálni…

2021. 09. 29. szerda

(69.)

Tegnap Thesszával megint egy nagyot sétáltunk, korábban indultunk, mert lógott a lába az esőnek és mi „gyorsabbak” akartunk lenni az esőnél, hogy haza érjünk. Thessza már egyre „okosabb”, mindig megáll az úttest előtt, bevár és várja az utasítást: „lábhoz”, majd túl-ellenben a „mehetsz”-et. Egyre gyakrabban fut vissza hozzám, olyankor rám néz, ha nem szólok, megint előrefut, majd visszacaplat: mintha újra és újra keresné a kapcsolatot, amit, ha megtalált, nem akar elveszteni.

És mi?

Mi, emberek?

Hogyan vagyunk a kapcsolatainkkal? Mi is újra és újra „visszacaplatunk”, hogy el ne veszítsük?

Persze amikor süt a nap, vagy csak kicsit borús az idő; amikor – úgy érezzük, látjuk – rendben mennek a dolgok („De szeretnék gazdag lenni,/ Egyszer libasültet enni,/ Jó ruhába járni kelni,/ S öt forintér kuglert venni./ Mig a cukrot szopogatnám,/ Uj ruhámat mutogatnám,/ Dicsekednél fűnek fának,/ Mi jó dolga van Attilának.”), akkor nem kérdés, a kérdés. Persze, mert akkor nem mindegy: tudjuk-e mutogatni az „uj ruhát”! Mert az örömünk akkor az „igazi”, ha más is örülhet velünk.

És vajon örül-e?

Hogyan is írta a költő:

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

Thessza mindebből semmit se ért, semmit se tud, mégis úgy mozog, úgy figyel, mintha olvasta volna ezeket a verseket.

Többet kéne nekünk is olvasni…

2021. 09. 28. kedd

(68.)

Sétálunk. Thessza néha előre szalad, aztán megáll, visszanéz, jövök-e már, miért maradok le, aztán megnyugszik, mert látja, hogy baktatok utána, ahogyan szoktam, kicsit billegve, öregesen, nagyokat fújtatva, amit ismer. Haladunk a szokott útvonalunkon, Thessza kívülről tudja már, megáll a járda szélénél, bevár, aztán átmegyünk az úttesten és kezdődik minden elölről: ő előre szalad…

De most szokatlan dolog történik, jön velünk szemben két „ismeretlen”, felismerhetetlen fajtájú, kistestű kutya: Thessza megáll, teste megfeszül, farka abbahagyja a csóválást, orra izgatott mozgásba kezd, szemei összeszűkülnek, óvatosan közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz a kutyák. Az egyik, a kisebb testű megáll, a másik óvatosan, farkát behúzva közelebb lép, majd lefekszik Thessza előtt, aki körbe szaglássza, farka hirtelen elkezd járni, mintha jó-baráttal találkozott volna és már hívja is játszani, a másik is közelebb lép, ő is csóválni kezdi a farkát, ismerkedő szagolgatásba kezdenek, és attól kezdve megy a falka a séta egész útján.

Mosolygok. Pedig nincs is napsütés, alig van tizenkilenc fok, de legalább nem esik.

„Ne kerteljünk, mondjuk ki nyíltan: bizonyos civilizációk képesek reprodukálni magukat … És a kerítést három hónap alatt megépítettük … az ember akar, akkor meg tudja védeni a határt. Az Európai Unióban ma nem a képesség, hanem az akarat hiányzik a védekezéshez … A mai nap is elfogtunk körülbelül 300 illegális behatolót, és a legtöbb már afgán, ezen a határon próbálnak majd bejutni azok is, akik most Afganisztánból eljönnek. A nyomás nőni fog … nem szabad elfogadni, hogy saját gyermekek helyett Európa migrációval és migránsokkal akarja pótolni a hiányzó gyermekeket. Lehet munkaerőt behozni, sokan próbálkoznak ezzel, lehet migránsokat beengedni, de az az ország többé már nem az lesz, mint ami korábban volt … elfogadhatatlan a számunkra, hogy azt mondjuk, hogy egy hiányzó magyar gyerek helyett idehozunk valakit valahonnan Afrika belsejéből! Az lehet, hogy matematikailag kijön, na de micsoda különbség!” – olvasom a magyar miniszterelnököt, amikor itthon bekapcsolom a gépem.

Hát ő nem „kutya”, az már biztos.

Thessza most itt ül a lábamnál, feje a combomon: nem olvas Orbánt…

2021. 09. 24. péntek

(67.)

Ma rosszul aludtam az éjjel, sokat forgolódtam, többször ki kellett mennem, akkor olvastam egy kicsit, aztán megint forgolódtam egy sort, úgyhogy reggel alig bírtam fölkelni: úgy „öregesen” kászálódtam ki az ágyból, de éreztem, ez a nap már megy a lecsóba.

És Thessza? Rögtön megérezte vagy látta rajtam, előszőr köszöntött, nyitott, vigyorgó pofával, de nem ugrott rám, nem kezdeményezett játékot, pedig mindig azzal indítja a napot, most azonban nem, fülei oldal lelógtak a feje mellett, egy hangot, még kis vakkantást sem adott, leült, odanyomta a fejét a lábamhoz, aztán fölemelte a fejét és csak nézett rám, mintha kérdezné, mi van veled gazdi, mit segítsek, hogy ne légy ilyen búval bélelt, mert ő tudta, megtanulta már: ahhoz, hogy neki is jó legyen, hogy a gazdi játsszon vele, simogassa az is kell, hogy a gazdi is akarja, neki is legyen kedve hozzá, most meg láthatóan nincs kedve, akkor neki kell alkalmazkodnia…

És vajon a kétlábúak?

Az emberek?

Figyelembe veszik-e, tudják-e, hogy az ő boldogságukhoz mások boldogságára is szükség van?

Persze, hogy tudjuk. Hisz’ minden nap tapasztaljuk, minden nap átéljük, már annyira természetessé vált számunkra, annyira mindennapossá, hogy már észre sem vesszük, már tudomást sem veszünk róla: csak követeljük, csak ragaszkod(ná)unk hozzá.

Naponta harsog a fülünkbe: „megvédjük”; „mi magyarok”; „nem engedjük”; „ez nekünk jár”; „az anya nő, az apa férfi”, minden más természetellenes; „az idegenek elveszik tőlünk” és már észre sem vesszük, hogy más nem számít és úgy kezdünk el gondolkodni, cselekedni, hogy másra nekünk nincs is szükségünk. (Mai hír: „családbarát” kormányunk Demográfiai Csúcs-ot hívott össze Budapestre, ahová meghívták többek között: „Marion Maréchal-Le Pen-t, akinek nézetei az abortuszról szigorúbbak a francia katolikus egyházénál is; Mike Pence-t, aki szerint az óvszer nem hatékony a szexuális úton terjedő betegségek megelőzésére; Sharon Slater-t, aki szerint a szexedukáció „háború a gyerekek ellen”; Ed Martin-t, a házasságon belüli nemi erőszak létezését tagadó antifeminista aktivistát, Phyllis Schlafly-t utódát; Milorad Dodik-ot, aki szerint a 8000 ember életét követelő srebrenicai mészárlás nem történt meg; Jaime Mayor Oreja-t, aki a hazájában elkövetett, 16 fő életét követelő terrortámadást többek közt a melegházasság elfogadásával hozta összefüggésbe; Eric Zemmour-t, aki Le Premier Sexe című könyvében megkérdőjelezi a nemek egyenlőségével egyetértő férfiak férfiasságát, és akit a közelmúltban több nő szexuális zaklatással vádolt meg; és Sophia Kuby-t, aki a nők tudatos karrierfeladását dicsőíti.)

Minket, kétlábúakat egyre kevésbé érdekel a „másik”; nem figyelünk rájuk, nem törődünk velük, sőt. hallgatólagosan (ezért támogatóan) tudomásul vesszük: ez van.

Aztán csodálkozunk.

Vagy már azt se.

Thessza most hallgat, fekszik a lépcső alatt. De figyel, vár a jelre, hogy megváltozott a hangulatom…

2021. 09. 23. csütörtök

(66.)

Thessza okos kutya, mindig tudja, mi kell neki és ahhoz mit csináljon: amikor éhes, akkor a tálja körül sertepertél; amikor játszani akar, ugrál a lábunk körül és kapdos a kezünk felé; amikor sétálni akar, akkor megy az ajtó felé; ha nem vagyunk otthon, akkor szomorú és összegyűjti a papucsainkat és lefekszik melléjük; amikor aludni akar, akkor behúzódik a lépcső alá és elalszik, persze akkor is figyel minket.

Mi, emberek, mi tudjuk, mi kell nekünk?

És akkor és ott annak megfelelően cselekszünk is?

Ketté vált az ország: ki erre esküszik, ki arra. Mindenkinek megvan a tuti választása, de általában ezek a választások – kettéosztott világunkban – eleve determináltak, mert korábban már „választottunk”, ezen nem változtatunk. Se az egyik, se a másik oldalon. Még akkor sem, ha a döntésünk (a választásunk) irracionális.

Miért nem viselkedünk Thesszaként?

Azt a kérdést kellene csak föltennünk magunknak: úgy éltünk-e az elmúlt tíz-tizenkét évben, ahogy akartunk? Most jobban vagy rosszabbul, mint korábban? Amikor éhesek voltunk, akkor azt és úgy ehettük, ahogyan akartuk? Amikor „játszani” (olvasni, színházba menni, utazni) akartunk, akkor tehettük? A házunk, lakásunk elég ahhoz, hogy „normális” életet éljünk? És amikor szomorúak vagyunk, mitől múlik el a szomorúságunk?

És a gyerekeink? Az unokáink? A szüleink?

Thessza okos kutya, mindig tudja, mi kell neki és ahhoz mit csináljon: amikor éhes, akkor a tálja körül sertepertél; amikor játszani akar, ugrál a lábunk körül és kapdos a kezünk felé; amikor sétálni akar, akkor megy az ajtó felé; ha nem vagyunk otthon, akkor szomorú és összegyűjti a papucsainkat és lefekszik melléjük; amikor aludni akar, akkor behúzódik a lépcső alá és elalszik, persze akkor is figyel minket.

Mi, emberek, mi tudjuk, mi kell nekünk?

2021. 09. 21.kedd

(65.)

Hűvös van. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Így is – úgy is.

Thessza viszont nagyon élvezi: föl s’ alá rohangászik, a hátán hempereg, lábai az ég felé rúgkapálnak és követeli a „simit”, amit persze előbb-utóbb mindig megkap. Thessza sohasem igazságtalan: megérzi (bár nem „érti”), ha a „gazdi” rosszkedvű, morc, barátságtalan és nem akar játszani, de néhány perc múlva – mintha mi sem történt volna – visszasompolyog és ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta. Viszont, ha valaki fölbosszantja, szándékosan dühíti, bántja, azt nem felejti és hiába akar később másképp, talán barátságosabban viselkedni vele, a „rossz-szagú delikvensnek” már vesztett ügye van.

Érdekes, vajon mi, emberek ugyanilyenek vagyunk?

Elvileg mi gondolkodó lények vagyunk, tudunk különbséget tenni (ugyanúgy, mint az állatok) a jó és a rossz, a barát és az ellen(s)fél, a számunkra előnyös és hátrányos között; és aszerint viselkedünk: mosolygunk vagy haragos arcot mutatunk, védekezünk vagy támadunk, támogatunk vagy elutasítunk; mi is korábbi tapasztalatainkból merítkezünk. Pedig mi megtehetnénk, hogy a reakciónk előtt egy picit elgondolkodunk, újra értékeljük a helyzetet, megvizsgáljuk a körülményeket és informálódunk. Ez bizony nehéz és időrabló, abból pedig egyre kevesebb van mindenkinek. Nem beszélve arról, hogy még a végén át kell értékelnünk az álláspontunkat, netán még a végén valami egészen más következtetésre jutunk.

Thesszának sokkal egyszerűbb: megszerzi az első „tapasztalatát”, hozzápárosítja a „szagot” és attól kezdve eldőlt minden: az egyik jó lett, a másik rossz.

Nekünk viszont, embereknek másképpen kéne: néha le kellene kapnunk (vagy éppen fordítva föl kellene vennünk) a szemüvegünket, hogy jobban lássunk; talán más oldalról is meg kellene vizsgálnunk, amit éppen nézegetünk, mert a nézőpontunk nem biztos, hogy megfelelő; nemcsak a „szagokra” kellene figyelnünk, de – általában – mi mégis így reagálunk, viselkedünk. Persze tudom, a NER Magyarországa ma háborús terület: vannak a „jók” (ők mondják meg kik azok), és vannak a „mások”, akik nem is lehetnek részesei a nemzetnek. Ilyenkor minden gyorsan leegyszerűsödik feketére és fehérre; jószagura és rossz-szagura.

Thesszánál mindez érthető és szerethető.

De nálunk: „Édes istenem, ne hagyj el” …

Hűvös van. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Így is – úgy is.

2021. 09. 20. hétfő

(64.)

Thessza a lépcső mellett hason fekve pihen, hirtelen fölpattan, elkezd ugatni és őrült rohanással kiszáguld az ajtón, a kinti burkolaton szinte oldalára dőlve fut, csikorognak a körmei, de bírja és csak rohan a kerítéshez, ahonnan – innen is, onnan is – jött az üzenetet, amit azonnal megért és amire – a maga módján – reagál, mert kutyából van.

És hogy van ez nálunk, embereknél?

Ma kettészakadt az ország.

Az egyik fele hideget mond; a másik meleget.

Az egyik szerint minden a legnagyobb rendben van; a másik szerint semmi sincs a helyén.

Van, aki a NER-re esküszik; mások szerint azonnal el kell törölni.

Van, aki Brüsszelezik; van, aki onnan várja.

Van, aki szerint még jó, hogy ki van hirdetve a veszélyhelyzet; mások szerint visszaélnek vele.

Van, aki a maszkra esküszik; mások szerint fölösleges.

Van, aki szerint a CEU, az SZFE nem idevaló és letűnt világ; mások szerint kellenének.

Van, aki szerint keresztény Magyarország; mások szerint sokszínű és soknyelvűnek kell lenni.

Vannak, akik szerint nincsenek menekültek, csak veszélyes, terrorista-migránsok, akiket nem szabad beengedni; és vannak olyanok, akik szerint a befogadás a keresztényi magatartás.

Van, aki szerint tisztességes választásokon lett és van alkotmányozó többsége a hatalomnak; mások szerint bűzlött és bűzlik az egész.

Van, aki STOP kampányt indít; mások előválasztást szerveznek.

Van, aki szerint alkalmatlan a mai ellenzék, még egy előválasztást se tudnak megrendezni; mások megrendezett támadásról beszélnek.

Van, aki szamizdatot ír, pedig miniszterelnök; van, aki csak Facebook bejegyzést.

Két világ, két néző- és álláspont!

Értjük vajon különbségeket?

És sokan választanak, mert választani kell.

És hogyan választanak: csak úgy, előítéletből, indulatból vagy gondolkodva?

És miért szakadt ketté az ország?

Kinek lenne, lesz a felelőssége az újra-egyesítés, lesz egyáltalán?

Vagy minden folytatódik ugyanígy és ugyanúgy tovább, az idők végeztéig?

Csak kínlódunk, nem úgy, mint Thessza, aki amikor hall valamit, már rohan is, tudja, mit fog ugatni és kiért, ki mellett és miért…

2021. 09. 18. szombat