EGYEDÜL…
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”
Csak ült.
Nem csinált semmit.
Mintha nem is lenne.
Ott.
Csak nézett maga elé.
A semmibe.
Jól-fésülten.
Frissen borotváltan.
Keze az iraton.
Csak az agya járt.
Nagyon messze.
„Ez most nem az én pillanatom” – gondolhatta.
„Sebaj, majd azzá teszem…”.
Csak egy kicsit izzadt.
A nagy teste.
Mert kamerák zúgtak mindenütt.
Észre sem vették.
Pedig ott ült.
Az „utcai harcos”.
Egyedül.
Nem volt kereszttűzben.
Hogy jutott ide?
Hogy jutott idáig?
És hova jut még?
Tudta: még nincs vége.
Az úton végig fog menni!
Ha törik, ha szakad.
Ha a szakadékba vezet, akkor is.
Ő majd azt is megússza.
Akkor is.
Lépésről lépésre.
Nem kell kapkodni.
Csak az a fontos.
Meg a „család”.
A „gyerekek”.
Meg az „unokák”.
És persze a követők.
Akiknek a szíve is vele együtt dobban.
Akik hisznek neki.
Hisznek benne.
„Hegyek között, völgyek között…”
Mert „Egy a jelszónk, a tartós béke!”
Ezt sulykolja.
Kell a békekötés!
Ha igazságos, ha nem!
Majd „Megvédenek a jogászok, oszt jónapot…”
Hát csak ül.
Nyugodtan.
Látszólag nem csinál semmit.
Valójában tüntet.
Tiltakozik.
Mint egy kisgyerek.
A spenót ellen.
Kiköpi a felé nyújtó kézre.
Neki spenót nem kell!
Tejbegríz se.
Csoki kell!
Bármi áron!
Még ott van.
Még ott ül.
Vár.
Még nem jött el az idő.
Érik.
„… zajtalanul és félelmetesen.”
A miniszterelnök.
A magyar.
- 02. 10. péntek
(Kép: Péter Dudás)