2023. március hónap bejegyzései

KÉPEK

Kerestem képet az első iskolámról.

Ahová jártam.

Elsőbe.

Amikor a Kék golyó utcában laktunk.

Ott, a Déli pályaudvar mellett.

A Ráth György és a Greguss utca között.

A Csaba utcai suli.

Egyszer csak „belebotlottam”.

A képernyőmön ott „lett”.

Pontosabban megjelent.

Ma délelőtt.

Az a tabló.

A Csaba utcai általános iskola I. A. osztályának az 1957-ben készült képe.

Azóta ellenőrzöm.

Tényleg én vagyok ott a képen?

Először a Szüdi Jancsi volt ismerős.

Aztán a Takács Peti.

Később a Szigeti Laci.

A tanárnéni már az első pillanatban is, de sajnos nem jut az eszembe a neve.

Pedig a mosolya, a haja, a keze ismerős.

Hatvanhét éves.

A kép.

Vajon mire gondolhattam akkor?

A kantáros nadrágomban állva, kicsit hunyorogva.

Akkor már túl lehettem az első „ötösömön”.

Ami nem is volt ötös.

Csak egy „l” (láttam) bejegyzés.

De pirossal.

Én boldogan rohantam haza: „anyu, ötöst kaptam!”

Anyám megnézte, megsimogatta a buksimat és elmosolyodott.

Erre biztos nem.

Talán a „fontosságomra”.

Hogy komolynak kell lennem.

Annak is kell látszanom.

Még nem tudtam, néhány hónap múlva már verekedek is.

Védem a gyengébbeket.

Az erősebbektől.

A hangosabbaktól.

Mert ezt fontosnak tartottam.

Már akkor is.

És akkor levertük a mosdót.

Az osztályban.

Aput behívták.

Meg kellett csináltatnunk.

Mert ugyan engem löktek a mosdóhoz.

Nézem a képet.

Emlékszem.

Ez a lenti udvar.

Hisz ott van mögöttünk a lépcső-lejáró.

A következő osztállyal.

Az udvaron körbe volt egy igazi, salakos futópálya is.

Egyszer a Sír Kaja bácsi fiával versenyeztem is.

Aki atletizált.

Persze kikaptam.

Mert nem tudtam: nem elég az elején vezetni.

A végén kell.

A Kaja bácsi fia tudta.

A Jancsi meg a Peti vigasztaltak.

Akkor még nem tudtam: forradalom, ellenforradalom.

Csak a pincére emlékszem.

Meg az orosz tankra.

Ami lőtt a házunkra.

Meg apura, aki köti a nyakába a sálat.

Mert mennünk kellett a pincébe.

De ő nyugodt volt.

Anyám meg ideges.

A képen komoly vagyok.

Pedig nem tudtam: hatvanhat évvel később nézegetni fogom magam.

De szép is volt!

 

  1. 03. 31. péntek

(Kép: mozgalmak.hu oldal)

Ui: vajon ki vagyok én?

HARCBAN A VILÁGBÉKÉÉRT, ELŐRE!

A nemzetközi és a hazai burzsoázia elleni harc fokozódik! Ébernek kell lennünk, mert az ellenség nem nyugszik! Szocialista sporttal a békéért! Éljen a párt és a dolgozó nép megbonthatatlan…!

 

Nem is olyan rég’, még ezek a jelszavak voltak – csupa nagy betűvel – pingálva a táblákra, amiket a vonulók vittek a május elsejei felvonulásokon.

Ma már nincsenek.

Május elsejei felvonulások.

A „jelszavak” velünk maradtak.

Ugyanúgy butítanak, hülyítenek.

Van, amikor nem táblákról köszönnek be a hálószobánkba.

„Csak” a szokásos péntek reggeli közszó-mocsokból.

Magától a miniszterelnöktől.

Ne mondjátok: ne foglalkozzá’ már állandóan vele.

Már késő.

Hat.

Őrjítően hat.

Tegnap például az egyik pomázi önkormányzati képviselő a Facebook oldalán megköszönte.

A pomáziak segítségét.

Hogy csaknem egymillió forintot befizettek az önkormányzat szolidaritási számlájára, amibő támogatni lehet majd az időseket, akiknek a rezsire sem telik.

Mert olyan magas a gázszámlájuk.

Erre „valaki” azt válaszolta: „…és minél tovább támogatjátok a háborúpárti ellenzéket, s nem tértek mihamarabb észhez, annál többször kell majd ilyen és ehhez hasonló mondatokat szövegezned. Sok sikert hozzá!” És egy gifet is a kommentje alá biggyesztett, amiben egy kisgyerek akar verekedni.

Merthogy Pomázon nem a Fidesz nyert.

Hanem a civil összefogás.

Akik persze így „ellenzék” lettek.

Azaz ellenség – még egy „kisgyereknek” is.

Szomorú, nagyon szomorú.

Vitázni kellene, szembeszállni?

Megértené?

Elgondolkodna egy kicsit?

Másképpen nézne a világra?

Hisz ma sem hisz a szemének, a fülének, a korgó gyomrának, a fűtésszámlájának…

 

„Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor…”

 

  1. 03. 31. péntek

ÉLJEN A FIATAL DEMOKRATÁK SZÖVETSÉGE!

(és a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság)

 

Ma ünnepli.

A születésnapját.

A Fidesz.

Harmincöt évesek lettek.

Hosszabb kort éltek meg már, mint a Magyar Dolgozók Pártja.

Megöregedtek.

Már pocakot is eresztettek.

Mára már elhagyták az elveiket.

Viszont szeretik a hatalmat.

Azt nagyon.

A többi le van @arva.

A barcsi wécébe húzzák le.

Majd őket is…

  1. 03. 30. csütörtök

(Kép: Orbán Viktor oldaláról)

POLITIKA – CSAK POLITIKA?!

Miért politizálsz?

Miért nem hagyod az egészet a francba?

Nyugdíjas vagy, foglalkozz magaddal: rád fér.

Ott vannak az unokáid is.

Olvass, sétálj Thesszával, utazgass.

Hetven felett: mi közöd már a politikához.

Örülj, hogy élsz.

 

De hát én nem is politizálok!

 

Csak – a házirendünk szerint – olvasom és fizetem a rezsi-számláinkat.

Néha ránézek a bankszámlámra.

Megyek vásárolni az asszonnyal és elhűlve (még nem elhülyülve) nézem az összeget a fizetéskor.

Hallgatnám a Retro Rádióban Bródyt, Koncz Zsuzsát, de nem adják őket.

Betelefonálnék „Drága Bolgár úr”-nak a klubrádióba, de az megszűnt.

Szurkolnék a magyaroknak a meccseiken, erre transzparensek, sálak látszanak, amelyek elborzasztanak.

Mennék moziba Jeles András filmet nézni, de csak propaganda filmek mennek.

Lemegyek a HÉV megállóhoz, közben a plakáton: 97 %!

Hívom a háziorvosomat – többórás program lesz belőle, pedig csak időpontot szeretnék.

Beszélgetek a barátommal, ugyanerre panaszkodik.

Megy a beszélgetés a magyar sportadón: „MAGYAROK? MAGYAROK, SEHOL A VILÁG!”

Nézem az interneten a hírösszefoglaló főcímeket: a románok gyalázzák a magyarokat, Orbán békét akar, a MOK a haza ellensége, Gyurcsány-Soros-migráns.

Belenézek a Sztárban Sztárba, aztán beleolvasok az oldalon a kommentekbe: Oláh Ibolya részeg…

 

Még az unokáimnak nem kell hittanra járniuk.

 

Miért politizálsz?

Miért nem hagyod az egészet a francba?

Nyugdíjas vagy, foglalkozz magaddal: rád fér.

Ott vannak az unokáid is.

Olvass, sétálj Thesszával, utazgass.

Hetven felett: mi közöd már a politikához.

Örülj, hogy élsz.

 

Hát, tudjátok: én nem akarnék, de az betüremkedett az életembe…

 

  1. 03. 29. szerda

„Tizennyolc évesen nem értettem, mi alkotja a személyes szféra megsértését.” (Anna Burns: Tejes)

Olvasok.

Papírből készített könyvből.

Szeretek olvasni.

Szeretek könyvet venni.

Bemenni a könyvesboltba.

Mindegy hol van: plázában vagy az utcasarkon.

Akár egy utcán álló bódéban is.

Válogatni.

Simogatni a borítókat.

Belelapozni elsőként.

Beleolvasni.

Egy kicsit elmélázni.

Az olvasottakon.

Aztán megvenni.

Bár mostanában egyre ritkábban veszek.

Talán az árak.

Talán a nyugdíj miatt.

Talán a szemem.

 

Most éppen a „Tejes” van soron.

„Tizennyolc évesen nem értettem, mi alkotja a személyes szféra megsértését.”

Lerakom a könyvet.

Tizennyolc évesen nem értett.

És?!

Később?

Én, te, mi – ők?

Értik?

Itt, Magyarországon.

Ami „most” nem olyan NAGY?!

Viszont annak akar látszani.

Mert nemzet-család-kereszt?!

Határon innen és túl?!

Sálra magyar!

Békét is!

Le a háborúval!

De mi köze ennek „a személyes szférá”-mhoz?

Normál időkben semmi.

Ma – sok.

Azt akarják: ilyen legyek.

Otthon is.

A négy falam közt.

Az ágyamban is.

Amikor a feleségemmel vagyok.

Amikor nem.

Amikor az unokáimmal vagyok.

Amikor nem.

Nem akarok így élni!

 

És, mi van a Te „személyes szférá”-ddal?!

  1. 03. 29. szerda

A BARCSI WC, AVAGY NOVÁK KATA

Nem nagy ügy.

Szóra sem érdemes.

Pláne nem megírásra.

Az olvasásáról (megnézéséről) nem is beszélve.

De ma – miután országos hír lett a közösségi médiában – nyilatkozott Barcs polgármester ura.

A Fidesztől.

Hogy persze: lehet röhögni.

 

DE MÉG NINCS KÉSZ!

 

Mert… és sorolta.

A végén még kinyögte: de hát mit lehetett tenni, csak akkor ért rá az excellenciás-méltóságos-kegyelmes asszony.

Akkorra meg még nem lett kész.

Igaziból.

Pottyantásra.

Csak „ÁTADÁSRA”.

Szerencsére nem kellett használnia…

  1. 03. 28. kedd

EZ MOST NEM LESZ VIDÁM…

Pontosabban: ez sem.

Sajnos már hozzászoktunk.

Ilyenek vagyunk.

Hozzászokóak.

A hatalom is erre játszik.

Erre a hallgatag apátiára.

Hogy majd ezt is elfogadjuk.

Csöndben tudomásul vesszük.

Aztán minden megy ugyanúgy tovább.

 

Most például választás lesz.

Megint.

A szokásos módon.

Ami a feltételeket illeti.

Súlyokkal, sodrással szemben, egyenlőtlen feltételekkel – az ellenzéknek.

Amit még egyenlőtlenebbé tesznek.

Most éppen egyéni képviselői módosítással.

Mindenféle előzetes egyeztetés nélkül.

Pedig megígérték az Uniónak: ilyet nem tesznek többet.

Nagyon kéne az a pénz.

De – úgy is látszik – a hatalom még jobban.

Persze: nekik elég csak mondani, nem kell annak igaznak is lennie.

Szóval: még mindig nem eléggé lejt.

Az a pálya.

Most újabb „cél” lett: „külföldiek, vállalatok, egyéb külsős szervezetek ne „vásárolhassák” fel a képviselőket, polgármestereket, frakciókat”.

Te érted ezt?

Mert én nem.

Eddig se lehetett.

Persze értem én is: Soros után jött a „dollárbaloldal”.

Amit a hatalom talált ki.

Erre.

Is.

Miközben minden, érted barátom, minden választáson a kormány közpénzből támogatja a Fideszt.

A csókos-vállalatokról nem is beszélve.

Hol nyíltan, hol …

„Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én kerékpárral megyek!”

Érted Te ezt?

Én sem.

 

Hozzászoktunk.

Pedig nem kéne.

Föl kéne végre állnunk.

Kiegyenesedni…

 

  1. 03. 27. hétfő

„AZ IGAZAT MONDD, NE CSAK A VALÓDIT…”

Olvasgatom a híreket, általában az internetről.

Innen is, onnan is.

Írnak ezt is, azt is.

Többnyire csak az igazat nem olvashatom.

Még a valódit is csak ritkán.

 

Te, barátom: hogy vagy vele?

 

Most éppen az MTI hírét olvasom.

Állítólag az se „innen”; se „onnan”.

Csak olyan kinevezett „hivatalos”.

Így most arról derül ki.

Hogy milyen.

Lássuk a hírt: „újabb lépés az infláció leszorításához, létrejött az online árfigyelő rendszert előkészítő munkacsoport”.

„Vágod, haver”?

Létrehoztak egy munkacsoportot.

Aminek a funkciója: előkészítés.

Nem figyel még, nem „csökkent”, nem „drágít”, nem „büntet”, dehogy.

Előkészíti a majdani megfigyelést.

Ami majd adatokat eredményez.

Ami alapján lehet majd valamit intézkedni.

Ami majd az infláció megfékezéséhez vezet.

Hofi jut az eszembe: „A járdát nem harcolni kell, hanem betonozni!” (lassan írom, hogy értse, akinek kell…, ha kell háromszor is).

„Már 20 intézkedésről született döntés a drágulás megfékezése érdekében” – folytatódik a hír.

Az a qur@a infláció persze nem tud róla.

Csak háromtized (!!!) százalékkal csökkent: már „csak” 25,4 százalék!

Bezzeg odaát, ahol a szankciókat kitalálták: csak 8,6 százalék!

Szóval létrejött.

Az előkészítő munkacsoport.

Ne törődj vele – csak annyi a dolgod, hogy te fizeted.

 

Már tele van vele a lakáj-média.

Ezt fújják, ezt szajkózzák.

 

Barátom: ez a hír is „annyit ér, mint üveges tótnak a hanyatt esés”: se nem igaz, se nem valódi…

  1. 03. 27. hétfő

KÉPEK…

Az Erzsébet hídról.

Meg az Lánchídról.

1943-ból.

1952-ből.

Az egyik Buda felől.

A másik Buda felé.

Az egyiken éppen Pestről érkezik egy villamos, amott meg Pestre biciklizik valaki.

A másikon autók, teherautók és egy busz a pesti oldalon.

Párok sétálnak a hídon, emberek bóklásznak a téren.

Béke.

Nyugalom.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély.”

Pedig már a Donnál…

Pedig már lesöpörték a padlásokat is…

Igaz: a másikat még nem robbantották föl.

A legtöbb magyar aranyérmet hozó olimpia sem történt meg még Helsinkiben.

Hídak.

Ha mesélni tudnának…

 

  1. 03. 27. hétfő

(Képek: ilyenisvoltbudapest)

 

EPPUR SI MOVE

Megfigyeltem.

Évek óta.

Mindig ugyanúgy jön.

A tavasz.

A teraszról ugyanis betűz a nap.

Amikor olyan az idő.

Télen is.

Csak akkor nem ilyen szögben.

Nem ily’ vakítón.

Olyankor is tudom nézni a tv-t.

De, amikor végre megérkezik!

A TAVASZ!

Akkor már nem.

Éppen a szemembe tűz.

 

Persze: meg tudnám oldani.

De nem akarom.

Szép.

Akkor is, ha zavar.

Van remény!

 

Szóval: mozog, mégis mozog…

  1. 03. 25. szombat