(159.)
Ma megint „ősz” van: ködös-párás, nyúlós-ragadós, ahogyan élünk.
Őszeink mostanában ilyenek, bár a levelek már bíboran-barnán-sárgán hullanak, méltóságteljesen libbennek alá, ez mégsem vászonra való csoda, hanem nyákos valóság: most éppen ez az évszak adatott: el kell fogadnunk – hát elfogadjuk. Igaz, biztosak lehetünk abban, jön majd a tél, aztán a tavasz is – és az életünkben is jön vajon a megújulás?
Én már „kifelé” tartok, de tartok még valamerre!
Emlékszem, néhány éve még évekre, évtizedre előre terveztem, amikor „nyugdíjba” küldtek-zavartak, akkor is tele voltam ötletekkel-elképzelésekkel, „engem nem tör meg majd senki, még a semmittevés, a múltba révedés, a kilátástalan jövő se: rendszerezni, írni fogok, „civilkedni”, hogy fog majd röpülni az idő” – gondoltam, és az tényleg elröpült…
Ülünk éppen a Dera patak partjánál Thesszával, megpihenünk a sétánkon az új híd lábánál, nézzük, „hogy úszik el a dinnyehéj”, a fejemben is csak „fecseg a felszín” és zavaros, mint lent a víz a híd alatt; viszont Thessza leheveredett a lábamhoz, pihen, őt nem gyötrik a kétségei: amíg a gazdit látja-tudja maga mellett… Hisz „rend” van itt, nézd új hidunk is van – mormolom megint magamnak, bár „Én nem ilyennek képzeltem a rendet”, most ez adatott, majd tavasszal – de lesz egyáltalán, mikor jön már az a tavasz?! „Magad uram, ha szolgád nincs” – súgom magamnak aztán belülről, tavaszt viszont nem tudok csinálni. Thessza meghallhatta morgásom, fölemeli a fejét, barna szemei kikeveredve néznek az enyéimbe, mintha mondaná: „nehogymá’ gazdi, hisz itt vagyok én is, ha kell, már hívlak is egy simire, ami neked lesz gyönyörűség…”.
„És elkezdett az eső cseperészni…”, de én csak néztem-hallgattam a patak csorgását, ahogy a víz kerülgeti-kóstolgatja-simogatja a köveket és arra gondoltam: „mennyi kavics, kő, szikla van az én csobogásom útjában, és én állandóan nekik csapódom, megtörik a hullámzó rohanásom, alig-alig csurranok már, nem lesznek így simák, kacsázásra alkalmasak azok a kövek”.
Milyen csönd van – kívül, csak a patakba hulló cseppek ütemtelen kopogása hallik; idebenn viszont megválaszolatlan kérdéseim csikarják a gyomron és nem hagynak üldögélni tovább, Thessza is fölugrik, megrázza magát, csillognak a vízcseppek körötte, megvillan a fehér folt is a mellkasán, elindulunk hazafelé, ez a nyúlós-ragadós ősz …
- 11. 14. kedd
(Kép: Facebook)