Én minden nap megborotválkozom; te viszont az egy-napost „hordod”.
Te a háromperces lágyat favorizálod; én a két és félperceset.
Én már télikabátot veszek föl; te még a felöltődet.
Te azt veszed észre; én meg ezt.
Én látok mögötte valamit; téged az nem érdekel.
Te a Fradinak drukkolsz; én a sakkot szeretem.
Különbözőek vagyunk.
Természetesen.
Mégsem vagyunk ellenségek…
Te jól érzed magad, legalább is úgy teszel; én nagyon rosszul.
Én azt gondolom, mindenkinek megvan a maga helyén és módján a feladata, hogy változzon a helyzet; te nem így látod a „kisember” lehetőségeit.
Te is olvasod a híreket, hogy „képben legyél”; én a dühömet írásba „fojtom”.
Én tudom-hiszem, hogy nekem-neked is van lehetőséged, hogy változtass, csak meg kell értened a helyzetet és helyes választ kell találnod; te erre csak legyintesz, félrenézel és mosolyogsz csak rajtam.
Különbözőek vagyunk.
Természetesen.
Nem vagyunk ellenségek…
Élni akarok; ahogy te is.
Örülni akarsz, észrevenni a szépet, a jót; ahogy én is.
Élvezni akarnám az olvasást, a barátokkal, unokatestvérekkel a találkozásokat, ami még hátra van, de sajnos nem megy; neked sikerül.
Te azt vallod, a pillanatot ki kell élvezni, mert akkor lesz a tiéd; én is, de nem tudom, mert ma nem lehet.
Különbözőek vagyunk.
Természetesen.
Nem vagyunk ellenségek…
A szomszéd kivigyorog az ablakából, mert „ő benne van a pikszisben”; az eladó gúnyosan vállat von, amikor a fóliába csomagolt könyvet kérem; a háziorvosom alig tudja csak sokára fölvenni a telefont, mert annyi a hívása; most olvasom: már a sürgősségi ellátás is megszűnik nálunk és a környező városokban, majd telefon-dömping lesz helyette; elárasztják a képernyőmet a kormány hirdetései: „AMIT VÁLLALTUNK, TELJESÍTETTÜK!”, „minden erővel ellenállunk!”, „a magyar modell működik, a brüsszeli káoszhoz vezet” stb.; „az ellenzék hazaáruló ellenség!”; hallom Polgár László hangját: „persze, hogy itthon maradtunk, csak nemrég mentünk el, amikor anyám sírját meggyalázták…”.
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”
Most akkor mi legyen?
- 11. 26. vasárnap