(157.)

Mindjárt itt van a november: és kinn huszonkét fok van. Thessza nem érti, inkább élvezi a napozást, a meleget; a tóban a halak sem értik, ahogy a kerti virágok sem. Mi, emberek viszont vonogatjuk csak a vállunkat: annyi baj legyen, legalább kisebb lesz a fűtésszámla idén. Amíg enni van-lesz mit…

A napsütés ellenére rossz a hangulatom.

Már napok óta rossz.

„Az Európa árulása”-t is leraktam: nem lett az „én könyvem”. Legalább megpróbáltam. Nem sikerült ez sem: nem az a baj, hogy nem értek egyet az íróval, hanem az, hogy kinyilatkoztatásokat, megfellebbezhetetlen, érvnélküli, még állításokként sem fölfogható „szavakat, mondatokat” olvastam, viszont ez kell a „népnek”…

Thessza kinn rohangál – elment valahová Mari is, Viktor is, őket várja, rám sem hederít.

Belefogok a Babarczy Eszterrel készült interjúba: a „hisztériát” kellene valahogyan csillapítani – sugallja. Miközben a hisztéria csak fokozódik, eszkalálódik, az erő egyre erőszakosabb, már szadista gyilkossá is lett – és ez így mehet tovább. „55 ezer gázai zsúfolódik egy kórház épületében” rettegnek és várják a…; alattuk a Hamasz „bátor” harcosai az alagutakban bújva kikényszerítik-elfogadják a „civil védőpajzsot”; szerencsétlen emberek megrohamozzák a segély-szállítmányokat; másutt megint megjelent a házfalakon a jel, zsidókra vadásznak a repülőtereken, újra zúgnak a lelátókon a rigmusok…

Viszont süt a nap, szellő sem rebben odakinn.

Nem hagy békén a Babarczy: lehet-e; ha igen, hogyan lehet a hisztériát csökkenteni?! „Érdekes, az mindig újratermelődik, mint az évelő virág, évről-évre kivirágzik, illatozik, a csodájára jársz” – gondolom nem minden él nélkül, inkább ironikusan. „Hisz a hisztéria mögött mindig ott áll az erő” – mormolom magamnak megint, mindig csak egy pici szikra, jel kell és már lángba is borul minden. Amióta élünk itt a földön, nem tanulunk az átélt, megtapasztalt következményekből. Vajon miért nem? És most sem fogunk?! Mit kellene csinálni, mondani, tenni – hidat kell-e most építenünk vajon, vagy dörögjön csak az a fegyver?! Erővel szemben csak erővel lehet?!

Kinn csak süt tovább, nem múlik nyomtalan…

Mi lesz ebből? Világégés? Elsimul majd ideig-óráig? Aztán majd megint újrakezdődik?!

Thessza élénk csaholásba kezd, megjöttek…

2023. 10. 30. hétfő

(156.)

Ma, amikor fölkeltem és kibújtam a paplan alól, rá se kellett pillantanom az éjjeli szekrényemen a digitális kijelzőre éreztem, ez már nem az „az egészséges hűvös”, tényleg hideg van, leballagtam a kazán termosztat-kapcsolójához, feltekertem-bepötyögtem a 20,5 fokot, megvártam a duruzsolást és hozzáfogtam a reggeli mindennapos „matatásaimhoz”. Thessza kivárta a végét, tudja már: amikor túllendülök a szöszmötöléseimen, amikor lehuppanok a gép elé a székembe, akkor jöhet Ő, a lábamhoz dörgölődzhet, óvatosan rárakhatja a fejét a combomra, kérlelő szemekkel fölnézhet és várhatja a simit, a becézgetést, a gyömöszölést – „a csak szokásosat”.

Milyen szép is így.

Milyen szép is lenne „csak” így!

De hát az élet, nem „habostorta”.

Tegnap keresgélnem kellett Al Ghaoui Hesna könyvét, a 2017-ben a Bookline-nál megjelent „Félj bátran”-t, mert olvastam-hallottam a hírt, láttam a borzalmas képeket: találat érte a gázai kórházat és arra gondoltam, akik ott voltak éppen, vajon féltek-e, vagy félelem nélkül kerültek a romok alá? „Ökölbe szorított kézzel bámulom a megsárgult foltot és a vékony, hosszú repedést a plafonon, miközben érzem, ahogy leszíjazott lábaimban kezd szétáradni valami furcsa, tompa bizsergés. Önkéntelenül is próbálom megmozdítani az egyik lábfejem, csak hogy tudjam, még képes vagyok irányítani a testem – de mintha nehéz súlyokat kötöttek volna rá. A bizsergés helyett most apró szúrásokat érzek, mintha gombostűvel böködnének, és a zsibbadás szép lassan végig-terjed a lábujjaimtól fölfelé az egész alsó testemen. Főleg a tudat, hogy még csak elképzelésem sincs, hogyan élem meg majd a következő percben, ami vár rám…” – kezdődik a szír édesapától, magyar édesanyától született, az ELTE-n végzett írónő, a közel-keleti háborúkról is tudósító könyve.

Ha nem tudsz róla, mert nem észleled, hogy jön, hogy lecsap rád, akkor nem félsz?

És nálam-nálad-náluk mit okoz a „félsz”?!

Megalkuvást?

Beletörődést?

Cselekvést?

Thessza biztonságban van: feje a combomon. És amikor elmegyünk, kiül a kerti kapuhoz, majd lefekszik, szomorúan mellső lábaira teszi a fejét – de hát az nem a combom…

Mi jöhet még?!

Képviseleti demokráciában élünk! Vannak, akikre – időről-időre és ideig-óráig – rábíztuk döntést, de a félelmet és az aggódást, a mindennapok harcait a megélhetésért nem! Az maradt – nekünk. Meg a gondolkodás, a véleményalkotás is, ha akarják, ha nem. Manapság és nálunk – ez utóbbiakat – többnyire nem. Kiment Kínába – „izegni-mozogni”, talán izzadni is – posztolni, tárgyalni celebkedni  meg, hogy fotózhassák; közben kihagyta az uniós csúcsot; állítólag a békéről kérdezte partnerét, de „jobb, ha nem tudod a választ”, oszttatja meg a külügyért felelős sráccal, Csádba küldi a magyar „regiment”-et – senki nem érti, miért?! A Kásler-Vidnyánszky tandem közben meg akarja tisztítani a nemzet lelkét a rárakódott ’guanó”-tól…

Ahogyan az évszakok is szabályosan jönnek egymás után, úgy sorakoznak és rakódnak egymásra ezek a hírek – mind rossz irányba mutatnak…

„Hogy ANYA LESZEK! De hogy ha már így alakult, és muszáj császármetszéssel a világra hoznom a kislányomat, legalább lélekben legyek jelen és éljem át azt a fantasztikus utazást, amely során az én dédelgetett babám megérkezik erre a kalandokkal teli világra. És bármit is képzeltem, a közelébe sem ér a pillanatnak, amikor a főnővér az orvos kezéből átvéve a fejemhez emeli Őt, összeér a bőrünk és legelőször belenézünk egymás szemébe…” – írta Hesna…

Már megint ki is sütött, indulnunk kell…

2023. 10. 18. szerda

(155.)

Ma a focipálya mellett a temető felé sétáltunk Thesszával, itt is „gyöngyszemmé lett” a „katlan”, ahol a megyei bajnokságban rúgják a fiúk a bőrgolyóbist. Egyszer-egyszer kimentünk meccset nézni papával, aki mindig mosolygott, még akkor is, amikor gólt kaptunk – most ott pihen a nagy-fa tövében…

Hosszabb volt az utunk a szokásosnál, hát többet is mormogtam a bajuszom alatt Thesszának, de ő nem figyelt rám: elszaladt tőlem, föl-föl túrta az orrával az útszéli avart, aztán visszajött hozzám, „mi lesz már, miért nem baktatsz gyorsabban” – kérdezte szemeivel, aztán megint előbbre rohant. Arra gondoltam, amit olvastam, mielőtt elindultunk: „Minden eddiginél több, 13 millió forintnyi megtakarítás jut átlagosan egy magyar háztartásra”. Biztos így van, ha leírták – gondoltam, mert megnéztem a számokat is, a grafikont is. Aztán az a mondat ugrik be: „A pozitív képet árnyalja, hogy az inflációt is figyelembe véve a megtakarítások értéke jelenleg a 2019 harmadik negyedévihez közelít, és az eloszlásuk is nagyon egyenlőtlen…”. Ha ezt elolvassa egy „átlagos magyar háztartárs”-fő vagy a felesége, lehet, nagy balhé keveredik belőle és összevesznek, hogy ők még „átlagosak” se nem…

Thessza rángatni kezdi a pórázát, a temető hátsó bejáratánál fölpúpozódott macska néz vele „farkasszemet”, de csak halkan kell szólnom és már minden rendben van. Közben villódznak a szemem előtt az olvasott számok: a leggazdagabb 30% kezében van a vagyon 83%-a, a legszegényebb 30%-nak csak 5 százalék jut. Minek ide az átlag, kit akartak ezzel froclizni és miért?! Á, hagyjuk a francba – súgom magamnak, de hangosabbra sikeredett, hát Thessza – lógó-vörösló nyelvvel és csillogó szemekkel – visszalohol hozzám, hogy mi lehet a baj, de látja, csak a szokásos, hát megint előrefut.

Már benn is vagyok, Thessza kinn marad a kerítésnél, tudja, nem csapom be, hát leül és figyeli, ahogy a sírok között Papához-Mamához baktatok, teszek-veszek, a közös karácsonyokra, bereki-bucsai haza utazásokra gondolok, Binczi-bára, Bandibára, Eri nénire gondolok, aztán körülnézek, senki sincs ilyenkor a sírok közt…

Már megyünk is visszafelé, ugyanúgy, ahogy jöttünk, most az, esti meccs jár a fejemben, meg a magyar szurkolók meccs előtti balhéja az ukrán zászlóval – nem hazudtolják meg magukat a fijjúúúk” – gondolom, a Szijjártó már biztosan intézkedett Kínából. Aztán beugrik a kézrázás a körözöttel, ahogy ott ül és idegesen babrál, az ingét húzogatja a hasán, a papírjait rendezgeti – miközben a másik, az állítólag beteg ember nyugodtan beszél.

Mások hogy-hogy nem látják? Persze: élni kell valamiből, az 5% semmire nem elég, bele kell törődni, ha kell, akkor kollaborálni is, aztán majd meglátjuk. Beugrik (Jean Bruller) Vercors könyve, A tenger csendje, Von Ebrennac figurája, aki a francia megszállás alatt is a „német jószándékban” hisz, sőt ezt akarja elhitetni francia környezetével is, „Hagyni kell a franciákat, hadd ringassák magukat illúzióikban. Ahhoz, hogy megsemmisítsük őket, először le kell vágni karmaikat. Hát nem érti, hogy rászedjük őket?” – mondta valahol … mi sem látjuk, pedig már rég levágták a karmainkat…

Már itthon is vagyunk, hazaértünk…

2023. 10. 17. kedd

(154.)

Egy keddi napon, még márciusban írtam ide az utolsó bejegyzésemet. Többek között arról, hogy megjelent a Magyar Közlönyben a 79/2023. (III. 13.) Korm. rendelet, a „a nemzetgazdaság védelmi és biztonsági felkészítésének, mozgósításának, valamint a tartalékolás végrehajtásának szabályozásáról”. Mert békét akarunk. Hát fölkészülünk. Kerékpárral. A Szalay-Bobrovnickyvel.”

Akkor hagytam abba.

A napló-írást.

Már nem is emlékszem, miért.

Talán „kevésnek” éreztem, gondoltam.

Az írást.

Hatástalannak.

Nem elég „harciasnak”.

Sajnos most se tudok jobbat…

Azóta tovább romlott a helyzet: kint is, bent is.

Pedig Thesszával azóta is, minden nap sétálunk. Amikor itthon vagyok. A múltkoriban külföldre, a nem is létező Németországba mentünk Marival, a feleségemmel. Nektek meg Thesszának legyen mondva, odakinn „valahogyan-normálisan” mégis élnek, ahogyan nekünk is kéne: mosolyogva sétálva az utcákon, virágos kertekkel mindenütt, sehol sem kéne a kocsival kátyús utakon zötykölődnünk – nem tudva, hogy már nem is létezünk, ahogyan a MAGYAR Schmidt Mariska mondta rájuk akkoriban. Máskor alig vártam, hogy hazaérjek – most meg…

Thesszának fülig ért a (pofája) szája, ugrált egyikünkről a másikunkra, incselkedett velünk: egyszerűen örült.

Hamar visszazökkentünk.

A kátyús-zötykölődésbe.

A hazudós magyar világba; az örökös ígérgetésekbe; a sehova nem vezető, újabb és újabb, majd hamvába dőlő programokba; a dagonyába.

Oldalra fordítom a fejem, a könyvespolcomra pillantok: Komoróczy Géza, Dr. Nyiszli Miklós, Kőbányai János, Georg Orwell és Goebbels Naplója vannak szemmagasságban a polcokon, meg Ember Mária, Perintfalvi Rita, Görgey Gábor, Zoltán Gábor, Al Ghaoui Hesna…

Aztán az íróasztalomon „rendetlenül”, keresztbe-kasul egymáson heverő könyvek közül fölemelem az Európa árulása-t, belelapozok: „Haffner három tényező egymást kölcsönösen erősítő hatásában látta a náci világ térhódításának okát: a senkiházi heccpróféta arcátlanságában, az őt körülvevő idomárok bárgyúságában és a közönség dermedt hipnózisában…” – olvasom és egy pillanatra elcsodálkozom, semmi nem változik, sem a heccpróféta, sem az idomárok tehetetlen bárgyúsága, sem a dermedtségünk. „Németországban azért nincs forradalom, mert tilos” – írja másutt, ahol éppen kinyílik a könyv, a fejezet címe: „Az 1 százalék”; „Nem fordult meg a fejében a náci rendszer alatt egyetlen alkalommal sem, hogy valamilyen módon szembeforduljon vele?” – olvasom tovább, majd a választ is „Hoooogy tehettem volna! Ugyan hooogy tehettem volna! Mit képzel maga?”

Tényleg, mit képzelek én, hisz most nincs nácizmus, se Hitler, se…

Közben fölugrik a cikk: „Matolcsy Györgyék elárulták, hogyan lehet több pénzünk könnyedén”, mintha ez lenne most a legfőbb gond, hogy hova rakjuk a pénzünket a cihából – lassan ciha sincs, pedig jön a hideg…

Thessza óvatosan kikászálódik az íróasztal alól, böködni kezdi a lábamat: „nem látod, gazdi, most kisütött a nap, gyere már, hagyd a francba az írást. úgy sincs értelme…”

2023. 10. 16. hétfő