„Én a „nem fekete bárány” vagyok, hanem „az első fecske” a sasok-sólymok között” – gondolja és nindzsához(?) méltón-bátran – persze csak rejtjelezve-fedve, mert szándékosan és mindig összekeveri-mossa önmagát Magyarországgal – hangosan és artikulálva, nagy hallgatósága derűjétől övezve ki is mondja. Pedig ő nem a verébalakúak rendjébe és a fecskefélék családjába tartozó, apró(!) testű, villámgyors(!) röptű énekesmadár. Csak egy szárny-csattogtató, nagyokat lódító Pica pica – magyarul egy szarka! Aki többnyire a fészke körül repdes és hajlamos fényes tárgyak eltulajdonítására. A kutatók és a propagandisták viszont már számtalanszor kikutatták és világgá kürtölték: ez tévhit, rágalom csak, Rossini (Soros, Gyurcsány stb.) bűne. Ezért aztán elhiszi-gondolja: ő a fecske, az énekesmadár, hát énekel mindig és állandóan. Hamisan. Ez őt egyáltalán nem zavarja őt, sőt híres vájt fülű zeneértőkkel, harsány zenekritikusokkal (bayerek-zsoltokkal, deák-dávidokkal, schmidt-marisokkal, török-gáborokkal veteti körbe magát, akik a zene Szoboszlai Dominikájának becézik, hát büszkén hangoskodik-kornyikál tovább. Már Adenauer és Helmut Kohl szellemeit idézi, „gagyog/ s ragyog”.

Pedig nem is madár, nem is szellem ő, hanem egy copy-főhős, egy „szemfényvesztő, szapora szavú, gunyoros és erőszakos mutatványos” reinkarnációja…

2023. 11. 22. szerda