Tegnap meg-hallgatósat játszottunk az osztályban, mert most ennek jött el az ideje. Mindig van, aminek eljön az ideje: a kis-Alföldi Robi is mondta, hogy most a „hangosan ordítás” ideje van. A buta Szanyi szerint a vendéglátás ideje jött el, de mi ezt nem hittük el és lebarmoltuk a Szanyit. A kis-Tuareg szerint pedig már az Ország Gyűlése Mozgalom elindítására se kellene sokáig várni, de még úgy látszik, hogy kell. Persze az időre rá kell érezni, hogy itt van – mondta a kis-Fletó, de én ezt nem értettem, hogy mit jelent, mert az időt én nem érzem, csak azt, hogy a matek órán lassan megy, a tesin pedig röpül: a franc érti ezt.
Szóval a meg-hallgatós játék úgy indult, hogy az ofő azt mondta, hogy válasszunk biztost magunknak, mert biztosok nélkül nem lehet jól eligazodni az osztályban meg a kérdésekben: a válaszokról nem is beszélve. És akit meg akarunk választani, azt hallgassuk meg és kérdezzük ki a gondolatairól, meg az előző életéről, ami addig történt vele. És azt mondta, hogy a viktoriánusok jelöljenek biztost, mert ők biztosan jól jelölnek, mert ők vannak a legtöbben, akik most jelölni akarnak meg tudnak. erre a kis-Vitya odabólintott a Janónak a Lázáréktól, aki rögtön értette is a bólintást, mert ő abból is ért, nemcsak a félszavakból, és kimondta, hogy Navracsics. Na, ezen aztán lett röhögés meg kiabálás meg sok egyéb megmoccanás, de ezen nem változtatott a kis-Vitya házi janicsárja a Janó, csak komoly arccal mondta, hogy mindenki annyit ér, amilyen biztosa lesz. A Gazsi rögtön azt kérdezte, először csak az ofőtól, a Navracsicsnak az igazat kell mindig válaszolnia, vagy csak a valódit. Mert ha csak a valódit, akkor az egész nem ér egy fabatkát se nem. Ezt ugyan nem értettem, de most nem akartam zavarni a Robit. De azért a Robi mondta nekem, hogy ez jó, mert a Navracsics és a küldője is tényleg annyit ér, de ez se nem segített a megértésben. Az ofő persze azt mondta, hogy a Navracsicsnak a legjobb tudása és az érdekei szerint kell felelnie, ami Robi szerint azt jelentette, hogy fabatka lesz az egész meg-hallgatós.
De aztán hozzáfogtunk. Először a Navracsics mondott egy, a súgói által előre leírt és amit ő megtanult, hadovát arról, hogy ő hogyan gondolná, ha ő lenne a biztosa az osztálynak, a biztosságot. Ez nagyon érdekes elmondás volt, mert ebből mindent értettünk, csak azt nem, hogy miért a Navracsics mondja ezt, akit egészen másmilyennek ismertünk meg. Na, erre mondta a Robi, hogy ez a valódi arca a fiúnak, de nem az igazi. A viktoriánusoknak nagyon tetszett a szöveg, meg ahogyan a Vitya somolygott hozzá, és ezért visszatapsolták, de azt nem lehetett, mert ez nem egy színházi koncert, vagy mi a fene. Ezután jöttek a kérdések, meg a feleletek. Volt, aki azt kérdezte, hogy eddig miért beszélt másképpen a Navracsics; meg miért csak a Vityára hallgat és másokra se nem; meg biztosan szeret-e együtt énekelni mindenkivel, vagy csak a viktoriánusokkal és így tovább.
És aztán csengettek és kimentünk a folyosóra.
Pedig már a költő is mondott ilyeneket, hogy: „Rongy ceruzámat inkább leteszem/s köszörülöm a kasza élit,/mert földünkön az idő érik,/zajtalanul és félelmesen.” De ez most még nem érdekes, mert alig van kaszája az embereknek, és akinek van, attól meg elveszik, mert hagyja…
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 75.