Mi is az, hogy „IRODALOM ÉS POLITIKA”?

2014. március 12.
Márpedig ha van valami, amit a mai irodalom nem mutat, az éppen ez az egység. Az irodalom tele van alternatívával, mert továbbra is úgy írnak, mintha még lenne ellenhatalom, ellenkultúra, alternatív szociális kozmosz. Az irodalom egyik lehetséges nézete ma, hogy az egykori szabad politika halvány nyoma. – Tamás Gáspár Miklós 2flekken.

Nem fogom most idézni Aiszkhüloszt meg Dantét meg Adyt, ahogy szokás, mert minden megváltozott. Nem foglalkozhatom az internet hatásával az olvasásszociológiai helyzetre, sem a könyvkiadás problémáival, sem az állami mecenatúra, szponzorálás és dotáció kérdéseivel, és nem bocsátkozhatom bele a Csonka-Magyarországon annyira közkedvelt elemi iskolás kvízekbe („de hát mit tetszik érteni irodalmon?”, „hát politikán?”).

Csak a mai Európáról (az Uralig) lesz szó röviden, és csak a legégetőbb, legközvetlenebb problémákról.

Mindenekelőtt: tudomásul kell vennünk, hogy a régi emancipatorikus politika megszűnt. Megszűnt az, amire Walter Benjamin gondolt, amikor a politika fasiszta esztétizálása ellen a művészet (át)politizálását javasolta. A tőkés kizsákmányolást és a polgári államot széttörni óhajtó szervezett hatalmak – nevezzük őket így: az Internacionálék – nincsenek többé. A hatalom nélküli, emancipatorikus, antikapitalista (pl. marxista, anarchista, szituacionista stb.) baloldal létezik mint kritika, létezik mint alkotás, mint fölforgatás, mint áthangolás, mint szellemi és tudatállapotok eltolása, emelése, hasítása, differenciálása, szétfejtése, de nem létezik mint mozgalom, amely átvehetné vagy – ami jobb – megszüntethetné a hatalmat.

A proletariátusnak (mint „magáértvaló” osztálynak) még az elmélete is megfagyott, majd darabokra törött.

A proletariátus mint politikai szubjektum nincs többé.

Ebben az értelemben a rendszernek nincs a rendszeren belül is artikulálható és motivációvá alakítható alternatívája. Pontosabban: az alternatíva nem világ: nem ellenerő és nem ellenkultúra, közvetlenül nem észlelhető, következésképpen kiindulópontnak nem alkalmas, a puszta hipotézise már okfejtés, argumentum eredménye, nem az argumentum magától értetődő, empirikus kezdete.

Durvábban fogalmazva: míg korábban az ellenálló ember fölragadta a vörös vagy a fekete zászlót, s gondolkozott rajta, hová vigye, ma nem tudja, hol leli a kommunizmus és/vagy az anarchia zászlaját, mert a szokásos áruházakban nem kapható.

Az avant-garde annak idején azért kapcsolódhatott az Internacionálékhoz, mert a realitás részei voltak, de az ellenvalóságéi, akárcsak az avant-garde maga, s ez nem alternatív képzeletben, hanem az alternatív világban játszotta le ütközeteit az Internacionálék ellen, s az Internacionálékkal együtt a tőkés rend (és általában a Rend) ellen. Avant-garde is azért nincs ma voltaképpen, mert a rendszerellenes (rendellenes…) művészet egyedül maradt, az avant-garde és az Internacionálék – bocsánat a kifejezésért – dialektikája azonban (a munkásosztálynak mint politikai szubjektumnak az elpárolgásával) tárgytalan, a rendszerellenes (és rendellenes…) művészet immár egyedül van, illetve egyedül lenne, ha volna.

A simán rendszervédő művészet, főleg irodalom már a huszadik században kezdett kihalni (az akadémikus és üzleti művészet, irodalom közmegvetésnek és közderültségnek örvendett, bár voltak kommerciális és kispolgári fogyasztói; de teszem azt Herczeg, Zilahy, Tormay olvasói nem számítottak olvasóknak, mint ahogy az operettnézők nem számítanak zenebarátoknak). Volt persze jobboldali forradalmiség is (amely épp úgy az ultrabalból származik, mint a high modernism minden válfaja), de az állami, divat- és műcsarnoki művészet nem (azóta sem) képezheti komolyabb vizsgálódás tárgyát, akármennyire sikeres, s ez a kurta jegyzet se lesz ebben kivétel.

Úgyhogy kialakult az írónak az a fajtája, aki „művészként nem”, csak „állampolgárként” politizál – a „politizálás” többnyire nyilvános állásfoglalást jelent pro vagy kontra – , ami már önmagában reprodukálja a polgári társadalom szerkezetét a „magánember”, és csak a „magánember” autonómiájával a többi emberrel, de nem a dologi szerkezettel szemben. Ha az író politikáról ír, ez a „publicisztikájának”, és nem „a művészi oeuvre-jének” a része. Ugyanez fejeződik ki az „én nem politizálok!” méltatlankodó kiáltásában, amely méltányolható, akár félelem indokolja, akár viszolygás.

Ugyanis az a „hivatalos” vagy „parlamenti” politika, amelyről itt szó esik – akár rokonszenvesebb viszonylag, akár (szokás szerint) undorító a végsőkig – , a gépezet politikája, s maga is gépezet. A kései kapitalizmusban a politika alig képvisel (reprezentál), s még kevésbé teremt. Ez nem azt jelenti, hogy valaminő természeti folyamat játszódnék le, amely úgy szelektálja a politikusokat, hogy emberi minőségük a legátlagosabb átlagember, a legreflektálatlanabb tévénéző színvonalát se éri el; ez a szelekció természetes ugyan, de nem biológiai, hanem éppenséggel politikai értelemben.

Ugyanis nincs kihívás. Disraeli, Bismarck, Tisza, Churchill, Roosevelt, de Gaulle forradalmi és ellenforradalmi alternatívák és végveszélyek szirtjei között kormányozta a nemzetközi kapitalizmus akkortájt törékeny sajkáját – s ontott persze közben rengeteg vért – , s a sok államférfiúi tett között egyéniségének erejével, intellektusával, írói és szónoki tehetségével kellett bizonyítania, hirdetnie a gépezet minőségét, amelynek a fogaskerekeit emberanyaggal olajozta; ám ehhöz bizonyos fokig az emberanyag egyetértése (beletörődése vagy lelkesedése) kellett, hiszen szegődhetett volna akár a radikális forradalom vagy a radikális ellenforradalom romboló munkájához is.

A mai hanyatlás a politikai személyzet moralitásában, értelmességében (vö.), továbbá az írók irodalmának és politikájának a különválása ugyanannak az oknak az okozata: a demokratikus és az antidemokratikus, a liberális és az autoritárius, a szociális és a megszorítós változatok egyaránt azt illusztrálják, hogy a polgári rend immár az egész, a teljes horizont – nem a fele.

Az untig ismert és untig emlegetett athéni szabály, amely súlyosan büntette a polisznak azokat a polgárait, akik nézeteltérés, viszály, polgárháború esetén mertek NEM állást foglalni, a kései polgári demokrácia ellenszabálya. Athénban nem volt (nyilvánosan elismert) magánélet, a kései kapitalizmusban nincs (nyilvánosan elismert) közélet.

Hiszen „a választó” – ahogy mondják a közhelyek virtuózai: „a szavazófülke magányában” – anonim, döntéséért nem visel felelősséget, aktusa épp annyira titkos, mint ahogyan magánéletében is megilleti a privacy oltalma, nem kell róla beszámolnia, döntésének nincs nyilvános erkölcsi dimenziója. „A politikus” viszont „szakember”, hivatása „foglalkozás”; kor- és honfitársaink már nem is sejtik, mennyire ámulatos, hogy képesek aggálytalanul kimondani ezt: „profi politikus”, ami a közösség züllésének utolsó stádiuma. Evvel a logikával a férj és a feleség fizetett szakemberre bízhatná házastársának nemi kielégítését. Ha a honpolgár fizetett szakemberre bízza érdekeinek, morális preferenciáinak és racionális meggyőződéseinek képviseletét, s ráadásul olyasvalakire, akit közreműködése nélkül összeállított katalógusból kell „kiválasztania”, akkor a saját nyilvános szuverenitásába vetett hite egyszerűen nevetséges – egyébiránt ez a hit eltűnőben van. Ezt a hitet persze még rosszabb hitek helyettesítik, mindegyikük középpontjában a „nyers” (tehát ami a politikát illeti: képzelt, koholt) erő áll.

Amikor tehát az író ebben a szánalmas kontextusban kénytelen (vagy hajlandó) állásfoglalásra, akkor érthető, hogy ennek a magánemberi gesztusnak (mert a kései kapitalizmusban az állampolgár magánember, legföljebb mozgósított magánember) nincs sok köze ahhoz, amit az emberiség tagjaként nyilvánosan kommunikál, s amelynek nincs közvetlen vonatkozása valaminő közös cselekvésre, legalábbis nem exhortatív értelemben, és az irodalom javarészt nem is performatív.

Amikor az író – erkölcsi okokból – ellenez vagy helyesel valamit az államéletben, s ha nem kénytelen titkolni múlékony szimpátiáit, akkor nincs alkalma megváltoztatni a világot, mert a világ egységes, és lényegében nem változtatható meg: akármi történik, a hierarchia, az egyenlőtlenség, a korlátozott autoritás, a vetélkedés, a nem transzparens társadalom, az immorális, de legitim kényszer marad. Ezen belül lehet vagy nem lehet (de semmiképpen nem „kell”, mint Athénban) „politizálni”. Ez nem azt jelenti, hogy nem kockázatos, nem érdemdús, nem bátor, nem méltóságteljes és nem érdemes hálánkra, amikor pl. a legrosszabb elhárítása vagy bekövetkezte forog kockán.

Az apokaliptikus forgatókönyvek mindennaposak, utópikusak nincsenek egyáltalán. A hétköznapi kockázat az, hogy valaki kompromittálódik, mert óvatlanul nem számolt a szociális világ hiánytalan egységével. Márpedig ha van valami, amit a mai irodalom nem mutat, az éppen ez az egység. Az irodalom tele van alternatívával, mert továbbra is úgy írnak, mintha még lenne ellenhatalom, ellenkultúra, alternatív szociális kozmosz. Az irodalom egyik lehetséges nézete ma, hogy az egykori szabad politika halvány nyoma.

Ez politikusabb, mint a merész tévényilatkozat arról, hogy a nagy hatalmú X. varacskos disznó. De az, hogy kevésbé kockázatos, illusztrálja, hogy a politika magánüggyé lett, a közügy pedig irreleváns.

Tamás Gáspár Miklós

litera irodalmi portál