El kell égetni…

„… Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.”
József Attila: A Dunánál

Mindannyian cipeljük a terhet, hordozzuk a magunk érthetetlen, titokzatos történeteit. Azokat, amiktől azok lettünk akik. Azokat, amiknek a következményei vagyunk. És félünk a következményektől. Magunktól. Ezért leromboljuk, újraépítjük, megírjuk, majd átírjuk, besározzuk, majd megszépítjük, végül el akarjuk felejteni. Aztán meg félünk a felejtéstől. Attól, hogy nem tudjuk majd kiolvasni a „lisztből”, és ezért nem tudjuk majd, hogy kik is vagyunk valójában. Félünk a szembenézés eredményétől, ezért a történetünk folytatásától, az életünktől is. Pedig a szembenézés elkerülhetetlen.

A kislány, Emma szembenéz a történetével, titkaival. Ami nem is egy történet, nem is egy titok. Ami mindannyiunk sok kis története, titka, ezért maga a történelem. Mert mindannyiunk nagyszülei, szülei, testvérei, barátai és ellenségei a szereplői és írói voltak annak, ami aztán eseményekké bonyolódott. Ami nem fejeződött be, ami még mindig tart és folytatódik, újraíródik és újrajátszódik.

A történet Romániában játszódik, de játszódhatna itt is, lehetnénk akár mi is a főszereplői. Talán azok is vagyunk, hiszen minden ismerős: a hirtelen megszerzett szabadság gyönyöre; az el nem múló kételkedés, a másikkal szembeni bizalmatlanság; a visszaütés, a megtorlás mindent legyőző vágya bennünket is jellemez.

Vajon ki lehet lépni ebből a körforgásból?! Vajon el lehet kezdeni egy új történetet?!

Dragomán György: Máglya