Séta…
Csak úgy, céltalanul, a kutyám által irányítva, bandukoltam napi, második „rendes” sétámon. Lehajtott fejjel, a lábam elé nézve, magamba merülve, lassan battyogtam. A nap melegen sütött. Szél se rezdült. A levelek mozdulatlanul és ernyedten lógtak az ágakon. Kevesen voltunk az utcán, ebédidő után járt az idő. Dance, a kutyám egy kicsit előreszaladt, majd megállt, megcsóválta a farkát és visszanézett, rám. Aztán újra előresietett. És megint megállt. Szaglászott. Fölemelte egyik lábát és odajelölt, pont a talált helyre. Aztán megint előre. Megállás. Szaglászás, farok csóva. Majd a visszanézés. És aztán megint minden elölről. Fáradhatatlanul és élvezettel.
Aki az utcát rótta, egykedvűen, maga elé bámulva baktatott. Néha egy-egy autó suhant el mellettünk, de még csak fékcsikorgás se zavarta a csendet. Szinte hallani lehetett az izzadságcseppek csorgását. A levelek között a madarak is az árnyékosabb hűvöset keresték. Egy macska elnyúlva hevert az árok menti porban, de a kutya rá se nézett.
És ekkor fölemeltem a fejem. Megláttam. Behúzott vállakkal, berogyott térdekkel csoszogott. Kétoldalt mindkét karja lelógott. Kezeiben egy-egy szakadásig tömött szatyrot húzott Szinte csak vonszolta maga mellett a földön. Alig emelt talppal kettőt, de nagyon rövidet lépett. Aztán megállt. Újra szuszogott egyet. Aztán megint kettő rövid csusszanás előre. Aztán a szuszogás. Kettőt újra előre. Újabb szusszanás.
Lépésről lépésre közeledtünk egymás felé. Ő, meg én és a kutyám. Ő a dolgán, mi a sétánkon. Ő lassan, araszolgatván, mi komótosan.
A levegő továbbra sem mozdult. A macska kéjesen megfordult, nyújtózott, talán halkan fújtatott is egyet. Most már a kutyám is csak a nyelvét lógatta. Lihegése vonatsípolásként hangzott az irreális csöndben.
Szinte észrevétlenül értünk egymás mellé. Ő akkor, hirtelen vett észre minket. Talán először a cipőmet, aztán a lábamat, majd a kutyát nézte. Megállt. Fölemelte a fejét. A szemembe nézett. Meg se szólalt. Nem mozdultunk. A mozdulatlanság már szinte fájt: szúrta a bőrömet. Továbbra sem szólt egy szót sem. Csak állt, és nézett rám. Szemöldöke őszes-feketén és szabálytalanul ívelte körül kéken világító, eres szemeit. Nem mondott semmit. Nem mozdult. Nem is szuszogott már. A szatyrok feszessége is redőkbe töredezett. A válla még lejjebb esett. Csak szótlanul nézett. Aztán szusszant egyet, megrántotta a szatyrait és folytatta lassú csoszogását.
Csak úgy, céltalanul, a kutyám által irányítva, bandukoltam én is tovább napi, második „rendes” sétámon. Lehajtott fejjel, a lábam elé nézve, magamba merülve, lassan battyogtam.
2015. május 27.