Kampány, migráns, árulások: most akkor mi lesz?

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

Olvasom a bejegyzéseket a Facebookon: „Tegnap Monoszlón voltam kocsival. Egy ideig azt figyeltem, hogy mennyi ’kockázatkerülős’ plakát van kint az út szélén. Azután azt kezdtem figyelni, hogy látok-e egyáltalán bármilyen más plakátot is. Igen, láttam, a sztráda 71-esre való letérése -Monoszló-Bp vonalon, jóval több mint száz-százötven plakátból 2 (!) volt valamilyen kereskedelmi hirdetés, a többi (óriásplakát és villanyoszlopról kiálló-lógó) plakát mind a népszavazásra felszólító izé volt.” Most érkezett sógornőm Szombathelyről, ugyanezt mondja. Amikor beautózunk Óbudára, 30:1 lehet az arány a „NE KOCKÁZTASS” táblák javára.
Közben persze próbáljuk értelmesen és kevésbé értelmesen, beszélgetve és vitatkozva, érvelve és akár indulatból is, meggyőzni a meggyőzhetetleneket, eltántorítani az eltántoríthatatlanokat, ahogyan magunk is ragaszkodunk a magunk vélt vagy valós igazságához!
Én – többek között – Hack Péter „alatt” keveredtem összeütközésbe a hívekkel amiatt, hogy szóvá tettem, értelmeztem a „Tanár úr” legutóbbi interjúját. Szerencsére nem durva, inkább álláspontokat rögzítő véleménycsere alakult ki: mindenki mondta a magáét (miközben elfogták G. Fodor támadóját is „2016. szeptember 16-án 23 óra 55 perckor”).
De miről is folyik a diskurzus: a bevándorlóktól (a muszlimoktól(?)) való félelemről, a radikális(abb) muszlim vallási vezetők fanatizmusáról, a migránsok integrációjának a lehetetlenségéről, a rasszizmusról, a kisebb-nagyobb árulásokról, Orbánról, a népszavazásról?
Azt gondolom: mindezekről együttvéve!
Félünk: ki jobban, ki kevésbé; ki már ezer éve, ki csak „tegnaptól”; ki személyes tapasztalatból, ki élénk fantáziájából kiindulva, a hallottaktól. Most megint félünk, mert gerjesztik is a félelmet! Most azért félünk, mert „ezek robbantó, gyilkos terroristák”, „ezek meg fogják gyalázni lányainkat, asszonyainkat”, „ezek lerombolják majd templomainkat, ránk kényszerítik vallásukat”, „ezeket is el kell majd tartanunk, nemcsak a cigányokat”, „ezek bigámisták”, „ezek megvetik a ’ nyugati kultúrát, és keresztény értékeket’”, „ezek nem integrálhatók, ’ azért jönnek, hogy a demokráciát eltöröljék, és sariát vezessenek be’”! Biztos vannak közöttük ilyenek is, akik így gondolkodnak, akiknek ezt tanították, és ezért ebben hisznek. És vannak másmilyenek is, akik meg másban hisznek: akik mást is megértenének, ha elmondanánk nekik. Ha ezt tanítanánk nekik. Ahogyan közöttünk is vannak – szerencsére – ilyenek is, meg olyanok is! Akiket erre tanítottak, vagy arra; akik ebben hisznek, mások meg abban! A tanítókon sok múlik, ha nem is minden. De ne keverjük össze a tanítókat, a tanítványokkal; a hívőket a fanatikusokkal!
Közben nem vesszük észre, hogy már nem is látjuk őket a Keletiben! Nincsenek is itt. Nem is akartak nálunk maradni. Hozzánk nem is akartak jönni, csak erre vezetett az útjuk, mert emerre terelték őket! És nálunk, görbe tükrön keresztül, torzítva – egy kis időre, amíg mindenki számára láthatóvá lesznek, hogy ezek milyenek: büdösek, koszosak, csúnyák, mások – megmutatták őket a világnak!
Már akkor sem róluk, hanem a ténylegesen menekülőkről szólt a történet; a „story” már akkor is „poénban volt a hatalom”: már akkor sem lehetett közbe szólni! Mert rögtön a zsigerekre hatott a „film”, a lefojtott(?) ösztönökre, az indulatokra. Már akkor sem lehetett szétválasztani az igazat a hamistól; a valódit a talmitól; a veszélytelent a veszélyestől. Onnantól kezdve (nagy tisztelet a kivételeknek, a kétkedőknek, a cselekvőknek, a vizet-vivőnek, a megszólalóknak) megvezetettek lettünk, becsapottak, fanatikusak, akikről ők is, a menekülők azt gondolhatták, hogy…
És megint fölerősödtek és előjöttek belőlünk is a démonjaink: hogy nekünk is vannak rasszaink, cigányaink (zsidaink, svábjaink, muszlimaink, meg mit tudom én, hogy kicsodáink), akikkel nem tud(t)unk mit kezdeni. De legalább nincsenek többségben! De legalább nem terjesztik „az iszlám kultúrát, akár fegyverrel is”! És először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben (lásd az akkori közvélemény kutatásokat) elkezdtünk hinni a démonjainknak, hagytuk magunkat megvezetni.
És aztán jött a parancs: állítsátok meg a kikiáltott szörnyet, az „Arturo Uit, a karfiolkirályt”! Jött a máig tisztázatlan határincidens (a kassai bombázás), aztán a rendkívüli helyzet kihirdetése, jöttek a kerítések, a „brüsszelezés”, a „mi vagyunk Európa végvára, megmentője”; most meg már itt vagyunk, a népszavazási cirkusz kellős közepében. De ez már, innentől ismerős.
Most mindannyian „viszonyulunk” a népszavazáshoz: igen vagy nem. Miközben tudjuk: nincs is valódi jelentősége, nincs is valódi funkciója a szavazásnak (mert nem akarnak kényszer-betelepíteni hozzánk, mert nincs döntési kompetenciánk, se helyzetünk); hacsak az nem, hogy ébren tartsa a tüzet, mozgósítsa a híveket, értelmet(?) adjon a hisztériának (lásd a közmédiában a napi hírekben megjelenő híreknek csúfolt „kis-színeseket”). Mindenhonnan röpködnek „az azt hallottam a szomszédom szomszédjától, aki találkozott olyan emberrel, aki látott olyat, aki nem is akar beilleszkedni” (lásd a nógrádi félelmekről szóló híreket, ahol még nem is láttak muszlim bevándorlót); „megint megtámadtak és megerőszakoltak egy lányt, egy asszonyt, egy anyát”.
Ebben a helyzetben minden megszólalás – különösen egy köztiszteletnek örvendő, nagytudású alkotmányjogásztól – nagy felelősség, mert a megszólalás hatása nagyobb, mint másoké. Különösen, ha az, vagyis a legújabb megszólalás nem illeszthető korábbi megszólalásaihoz; ha az „átszól”, „áthallható” a nemekből az igenekhez, vagy fordítva! „Iszlamista hitszónokok mondják, hogy azért fogják legyőzni a „kereszteseket”, mert mi, keresztények az életben hiszünk, ők viszont a halálban.” – érvel Hack Péter a szavazási részvétel mellett. Mintha minden menekülő hitszónok lenne! Mintha eddig nem lett volna számtalan olyan kérdés, amit népszavazással kellett volna eldöntenünk „csak úgy, találomra:
– Elfogadjuk-e az új alaptörvényt?
– Vegyék-e ki hazánk hivatalos nevéből a „köztársaság” szót?
– Felépüljön-e orosz hitelből Paks2?
– Rendezzünk-e olimpiát 2024-ben?
– Leszállítsuk-e a tankötelezettség 16 éves korra?
– Legyen-e vasárnapi zárva tartás?
– Adjunk-e állampolgárságot letelepedési kötvényekért cserébe off-shore ügyintézéssel?
– Akarjuk-e, hogy csak Nemzeti Dohányboltokban lehessen dohányárut kapni?
– Legyenek-e fizetősek a városokat elkerülő autópálya-szakaszok?
– Bevezessük-e a dugódíjat?
– Betiltsuk-e a nyerőgépeket?
– Engedélyezzük-e újra a nyerőgépeket?
– Legyen-e múzeumi negyed a Városligetben?
– Legyen-e kormányzati negyed a Várban?
– Korlátozzuk-e az állami fizetéseket 2 millióra?
– Emeljük-e újra 5 millióra az állami fizetéseket?
– Építsünk-e ennyi stadiont közpénzből?
– Egyetértünk-e azzal, hogy a külhoni magyarok levélben, a kint élő, dolgozó hazaiak csak a külképviseleten szavazhatnak?” (Vágó István 2016. szeptember 11. 18:26)
De akkoriban hallgatott. Most megszólalt. Sokakat, engem is elgondolkoztatott: most miért, akkor miért nem? Talán most másról (is) van szó?
Most akkor, mi lesz?!
Lesz népszavazás.
Utána megint kezdődik majd egy újabb nap. A félelem ugyanúgy rothasztani fog, ahogy egy nappal korábban is. A gyűlölködő ugyanúgy fog gyűlölni, mint ahogyan azt addig is tette. A házfalakon megint feltűnik majd a jel, valahol elcsattan majd egy pofon, egy budai parkolóban „egy szekrény” megint megtámad majd egy 888-ast, vagy mást, Özil mégis elkezdi énekelni a német himnuszt, és jön a „barbárság, ha szerencsénk” lesz…

2016. 09. 18.

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük