56’10.23.

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

Még nem voltam 7 éves se. Apám éppen külföldre ment a munkája (a DIVSZ gazdasági igazgatója volt) miatt, Bécsbe kellett utaznia, anyámmal és öcsémmel voltunk otthon a Déli pályaudvarhoz közeli lakásban. Hatalmas lakás volt, (lehet, hogy csak azért, mert én kicsi voltam akkor még) persze nem a miénk, a DIVSZ-é volt Igazi budai, nagypolgári lakás volt: a három szoba mellé, a konyha mögé még egy „cselédszobát” is építettek. Az ötemeletes ház harmadik emeletén laktunk, pont a lépcsőház túloldalán, a nyitott körfolyosó végén. Mindig a fal mellett igyekeztem menni, mert féltem lenézni a belső udvarra. A kövezett udvaron egy nagy poroló állt, sokat ugráltunk alatta és rajta is, a házmester bácsi (vagy néni, már nem emlékszem) emiatt sokat kiabált velünk. A gangon haladót, végig-körben, díszes, inkább még csicsásnak is mondható vaskorlát védte. Egyszer be is akadt a kantáros nadrágom, de nem szakadt el, hanem odarántotta a fejemet a korláthoz, úgy fölvágta a homlokomat a halántékomnál, hogy össze is kellett varratni. De ez, talán félévvel később történhetett.
Szóval, hárman voltunk csak otthon. Ilyenkor anyám mindig idegesebb volt a kelleténél, meg persze mi is jobban randalíroztunk. A lukas zoknikból – egymásba göngyölve azokat – összemesterkedtünk egy rongylabdát, és az egész falat beborító (mert a gyerekszobával közösre volt építve) cserépkályha előtt, azzal fociztunk. De öcsém még alig múlt három éves, úgyhogy ő csak sikongott, meg ide-oda futkározott, foci címen. Elég meleg lehetett, mert anyám kinyitotta a nagyszoba ablakát, az a Greguss utcára nézett. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy anyám, még a szokottnál is ingerültebben szól ránk, de mi rá se hederítettünk. Csupi öcsém tovább sikítozott, én meg tovább rugdostam a gólokat: hol az egyik falhoz, hol meg a másik kapuba, a függönyre. Persze nekünk – apám munkája miatt – telefonunk is volt, ami aznap sokat csöngött. Ez nekem csak most tűnik föl, akkor csak az volt furcsa, hogy anyám mennyit szaladgál be a konyhából a nappaliba, ahol a telefonunk volt. Egy idő múlva a kisasztalt odahúzta az ablakhoz, a másik asztalról átrakta a rádiónkat – aminek három billentyűje, meg két nagy gombja is volt, amit szerettünk csavargatni – és felhangosította. Nem értettük, hogy ezt miért csinálja, hiszen a rádióban hol zene szólt, hol meg egy hang azt mondta, hogy a tüntetést nem engedélyezik. Aztán meg azt, hogy engedélyezik. Majd megint szólt a zene. És ez így ment, egész nap.
Apám meg nem volt itthon.
Másnap, vagy harmadnap jött haza, nem maradt kinn, pedig a Kongresszus vagy valami más miatt fontos lett volna, de Ő hazajött. Nem maradt kinn…
Aztán együtt, az egész család, meg a ház többi lakója is, leköltözött a pincébe.

2016. 10. 20.

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

2 thoughts on “56’10.23.

  1. Radnai Józsefné

    Jó kis visszaemlékezés! Az enyém egészen másmilyen. Mi albérletben laktunk, ahol nem láttak igazán szivesen. Ez az albérlet a város szélén volt és nekem a zeneiskola mellett kellett elmennem ahol az orosz katonák voltak beszállásolva. Én úgy emlékszem rá- hét éves voltam akkor, soha nem bántottak, tehát én soha nem féltem. Aztán Édesapám beköltöztetett minket a város központban lévő másik albérletbe. Kérte, adják oda nekünk főbérletbe a lakást. A későbbi elbeszélésekből tudom, hogy ez nem igen akart sikerülni, egészen addig, amíg az Édesapám meg nem fenyegette az illetékeséket, hogy szét löveti őket az orosz tankokkal, ha nem utalják ki a lakást. Természetesen neki ehhez semmi hatalma, befolyása nem volt, de az illetékesek -hálistennek- be „rezeltek”. A lényeg, megkaptuk a lakást. Öten költöztünk be és laktunk ott Édesapám haláláig. Máig meghatottan gondolok arra, mi lett volna, ha Édesapám blöffje nem jön be. Bizonyára sokkal nyomorultabb gyermekkorom lett volna, így viszont szeretettel gondolok arra a sok évre, amit ezután ott éltem le.

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük