(bejáráson)
1. Megszülettem. Anyámnak alig volt teje. De ez, akkoriban, a negyvenes évek végén nem számított különlegességnek. Valahogy mindig csurrant valami, ha nem, akkor kaptam mást, máshonnan. Így hát megmaradtam. Úgy mondják: még szép is voltam. Persze, ki nem szép (még ha csúnya is), amikor még csak egy kis „csecsszopó”, akiben majd (talán) megnő az értelem. Sokat sírtam: nappal is, meg hangosan, erőszakosan éjjel is; éhes lehettem, vagy már akkor készültem az életre és próbálgattam a hangomat, ki tudja. Apám mindenesetre a lábujjára madzagot kötött, a másik végét a bölcsőhöz erősítette, és úgy „ringatott” álomba, vagy legalább is csendességbe.
2. Az egyik első(?), valódinak gondolt élményem, hogy anyám berobog a szobába, ahol én a telefon mellett ülök, vagy talán félig fekszem éppen a fotelban és rámrivall: mért nem veszed föl, nem hallod, hogy csörög? Nem hallom. Úgy hatéves vagyok akkor. Aztán orvoshoz be, orvostól ki, és ez így megy sokáig. Fülszúrás, lékelés, üvöltően fájdalmas lüktetések minden szívdobbanásnál, félelem, mandula ki, mandula csonk marad, majd a csonk is ki. Ébredés a kórteremben, jobbkézzel azonnal nyúlok a fejem mellett lévő, a falból kilógó fülhallgatós rádióhoz, teszem a fülemre: a balon hallom, a jobbon semmi. Belép az ajtón anyám, majd közvetlenül mögötte Babuka, hozzák a madártejet, hallasz?, az egyikre, legalább annyi. Annyi.
3. Tavaszi napsütés, nyárias meleg van, ezért már lehet pántos, rövidnadrágban rohangásznunk a lakások előtti gangon. Persze csak mi, kisgyerekek meg az „anyuk” vagyunk otthon, a nagyobbak iskolában, a még nagyobbak dolgoznak. Mi, kicsik most lerohanunk a ház négy oldalával „befalazott” földszintre, a köves udvarra, ami mindenoldalról középfelé lejt egy kicsit, oda, a rácsos lefolyóhoz, az nyeli el a kis, színes golyóinkat. Az udvar egyik sarkában most is ott ágaskodik a kétkeresztléces poroló, amire imádunk fölmászni és ami a legjobb foci-kapu a földkerekén. Focizni kezdünk éppen, amikor nyílik a bejárati kapu és egy nagy fadobozt cipel be három ember, viszik némán, látjuk, hogy föl a harmadikra, ahol mi is lakunk, megállnak a lépcsőház mellett, az első lakásnál, leteszik a fadobozt és bemennek. Ott Ilus néni lakik, akitől, ha kinn van, mindig kapok csokit, amikor elszaladok az ajtaja előtt. Meghalt, ugye tudod – mondja Peti mellettem, aki éppen egy nagyot rúg a labdába, az mi, kérdem és minek az a nagy doboz, az koporsó, abba teszik bele Ilus nénit és temetik el a föld alá örökre, de már el is fordul tőlem és rohan a labda után, Én nem mozdulok, csak állok ott a belém szorult kérdésemmel: Ilus néni örökre ott marad?
4. Nyár van. Indulunk a „Nyári napközi” táborba: apu visz bennünket a Moszkva térre, onnan indulunk a külön-villamossal a Hűvösvölgybe, a rádió-tv táborba. Öcsém is velem együtt, ma számháború van: Ő a kékekkel én a pirosokkal; engem gyorsan leolvasnak, megyek az „elfekvőbe”, közben látom a számát, megsúgom valakinek, Ő is kiesik, jön Ő is velem. A rohadt spiclivel.
5. Iskolaudvar, salakos, de van két kézilabdakapu is, választunk, én vagyok az egyik, Farkasinszky a másik. Mi ketten vagyunk a legjobb focisták, mi választunk embereket. Ő kezdi és mindig a legjobbakból választ, én meg pont fordítva, a gyengébbekből, hogy ők is játszhassanak. ha nem így lenne, akkor ők soha nem állhatnának be. Csak nézhetnének bennünket. Viszont ők soha meg nem állnak, nem veszekednek, hanem izzadnak, futnak, ugyan többszőr lemaradnak. Néha nyerünk is. És haverok leszünk. A gyengébbek és én. Azóta is.
6. Benn vagyunk az osztályban, a VIII/a-ban, leoltják a lámpát, kezdődik a vetítés, az első pillanatokban teljes a sötétség, gyorsan hátra-ülök, Eszti mellé, már előre kinéztem, van ott egy üres szék, és Eszti kis cicije már gömbölyödik, már most izgatóbb, mint a film. Először a kezét fogom meg, nem száraz, inkább kicsit nyirkos, izzadt; majd óvatosan fölcsúsztatom a kezem a karján, csak a mozigép zümmög, mi még levegőt se veszünk, fölértem a vállához, az ujjam becsusszan a vállpántja alá, a blúza alá, melle egy kicsit megemelkedik, Ő kissé előre dől. Másnap Krasznai tanár úr kiküldi a lányokat levegőzni az udvarra. Csak mi, fiúk maradunk benn a teremben. Krasznai tanár urat nagyon szeretjük, mert mindig mindent meg tudunk vele beszélni. Meg Ő mindig őszinte. Mit gondoltok, ha nincs kerítés az almáskert mellett, akkor mehettek a fákhoz megdézsmálni? – jön a kegyetlen kérdés, és mert ti erősebbek vagytok a lányoknál, akkor már mindent szabad(?), akkor értjük egymást.
7. „Beszél a fákkal a bús őszi szél…” dadogom magamban egy padon ülve a Feneketlen Tó partján kezemben egy füzet amibe írom a házi feladatom mert másnap biztosan én jövök a Vera néninél felelésre már csak nekem nincs egy jegyem se ebben a félévben mellettem ül Mari a rövid szoknyájában frufrus szőke hajával némán figyel rám nem szól semmit mert írom amit érzek és olvasok „Egyik kezemben édes szendergőm/Szelídeden hullámzó kebele…” és ugyanazt érzem amit Petőfi is érzett akkor ott Koltón „Nem bírom tovább/Sajnálom magam, s sajnállak téged/s sajnálom azokat, kik úgy szeretnek,/mint mi,/hirtelen öleléssel, s nem lassú vággyal/ölelnek, s ölnek, mint a méreg,/s izgatottan várjuk remegését a földnek…”
8. Már egy törülközőn fekszem a Sportuszoda medencepartján, előttem egy Közgazdasági Szemle, fölöttem a tiszta ég, szikrázó napsütés, az utolsó vizsgán is túl vagyok már: okleveles közgazdász, tervmatematikus lettem. 6 év közgáz-egyetemi tanulás van mögöttem és most vége. A „hova menjek dolgozni” kérdés hamar eldőlt: Juszt Lajos keresett, olyan frissen végzett közgazdászokat, akik tervezést, elemzést is tanultak, egy kis matematikai vénájuk is van, én meg pont kéznél voltam (a végzés előtti szakmai gyakorlatot is ott „dolgoztam le”, még matematikai statisztikai tudásom is hasznosult egy előrejelzés-korrelációszámításnál) és Ő „fogadott” magához a Pénzügyminisztériumba, a VIII. Társadalmi Közös Fogyasztás főosztályra lépek majd be. Két nap múlva. És onnan kezdve minden megváltozik.
9. Fekszem Aya Napán, a szálloda úszómedencéjének a partján, olvasgatok, élvezem a nyarat, Viktor a medencében úszik, én fölnézek, rengeteg csinos lány mindenütt, az egyik különösen vonzó, barna, hibátlan teste van, kedves arca, hullámos haja, nézem egyre … és Ő nem néz vissza.
10. Jövünk ki a Jad Vasem múzeumból, némám, magunk elé meredve csak, nincs más: le kell ülnünk az Igazak kertjébe, a fák hűsítő lombjai alá. A huszadik század végén járunk, már jóval a magyar rendszerváltás után is. Vagy tízen vagyunk, köztünk heten egyetemi tanárok, professzorok, a haza elmés ékességei. Egyikük megszólal: nem is volt holokauszt! (Aznap éjjel apám megint kiabált az őrökkel.)
11. Hiszen szabad vagyok már. Azt írok, mondok, amit csak akarok. Ha akarom, szidhatom a miniszterelnököt, a házelnöknek a bajuszát is húzogathatnám, meg válaszolhatok is a kérdésre, amit levélben kapok, egyre sűrűbben. Igaz, ha más a véleményem, akkor rögtön hazaáruló vagyok, migráns-párti magyargyűlölő. Meg szavazhatok is négyévente: igaz, szavazatom nem ér annyit, mint másé, de sebaj. Meg le se csuknak, nem is jön értem a fekete autó, a gyereket se fenyegetik: igaz, csak szemből nem.
12. Szóval: megöregedtél, öreg vagy már, nem kell neked a nagyok dolgába beleszólnod, foglalkozz te csak az emlékeiddel, rendezd az irataidat, püföljed csak dühödten a laptopodat, a többit bízd a fiatalokra, a nálad idősebb seggnyalókra. Fölértél!
2017. 03. 06.