(Mese a jövőből)
Már nem emlékszem, talán Londonban, vagy Párizsban, esetleg Pesten gyűltünk éppen akkor össze; az is lehet, hogy nem volt ott mindenki, de már ez sem érdekes. Általában Skypeon, Viberen, Messengeren tartottuk a kapcsolatot akkoriban, amikor meg személyesen találkoztunk, mindig máshol jöttünk össze, mert szanaszét éltünk Európában, ki itt, ki ott. Haza is jöttünk egyszer-egyszer, mert hát mindannyian Pesten végeztük az egyetemet, ki az ELTE valamelyik kiemelt szakán, ki a Corvinuson, de – fölmérve a helyzetet – külföldre mentünk tovább tanulni, aztán dolgozni, meg élni is. Aztán ott alapítottunk családot is, már, aki, de továbbra is összejártunk dumálni, tervezgetni a jövőt. Mert azt mindannyian tudtuk, hogy amit elértünk, az ugyan már valami, de nekünk nem volt elég, mi úgy gondoltuk: többre vagyunk teremtve.
Akkor is, mint általában, András vitte a szót, mindig Ő volt közöttünk a hangadó. Gyerekek, mondta körül nézve és szürcsölgetve a teáját, csináljunk valamit, valami komolyat, szerintem már meg tudnánk csinálni magunkat, már nem kell kenyérre gürcölnünk, a háttér is adott, itt az idő, lépjünk be a porondra. Mire gondolsz – kérdezte Barnabás, aki megfordult Hollandiában is, a nagypolitikára Magyarországon, vagy hozzunk létre egy céget és hódítsuk meg a világot?
Mindannyian elhallgattunk egy pillanatra, pedig ez, mármint a csöndben maradás egyáltalán nem volt jellemző ránk: mindig zajongtunk, vitatkoztunk, ami sokszor súrolta a veszekedés határát is. De most, mintha magunk is megrettentünk volna a hallottaktól, csak bámultunk magunk elé.
Most Tamás vette át a szót, ez érdekes, már én is gondoltam rá, ne sumákoljunk, legalább egymás előtt ne – fogott hozzá, mindannyian gondoltunk már rá, hogy mi is tudnánk kezdeni valamit a hatalommal, az országgal, mindenünk megvan hozzá, képesség, tudás, indulási előnyök, kapcsolatok; végre nagyban is hasznosíthatnánk, amit tudunk, és még élveznénk is, csak ne kapkodjuk el, jól építsük föl, amit akarunk. És mi lenne az – kérdezték, szinte egyszerre a lányok, mire gondoltatok? Hát, megnyerjük a választásokat, átvesszük a hatalmat, kormányt alakítunk és megcsináljuk az országot – válaszolta András magabiztosan, a legnagyobb természetességgel.
Az újra beálló csöndben csak a teáskanalak csörgése hallatszott, mindannyian éreztük, végérvényesen oda a gyerekkor, vége az álmodozások korának, most életünk döntését fogjuk meghozni.
Jó, és akkor hogyan fogjunk hozzá – kérdezte most Anna, azért ezt jól végig kellene gondolnunk, meg kell terveznünk, hiszen tanultuk, arculat is kell, szlogen, szervezet, akciók, média. Én már mindent végig gondoltam – vette át újra a szót András, mozgalommal kezdünk, csinálunk egy ’országosat’ szóló akciót, aztán párttá alakulunk és nyerünk. Szóval, először is kellene egy ötlet, ami nagyot szól, amit fölkap az országos média, ami megmozgatja az emberek fantáziáját és elég hosszú ideig fenntartja az érdeklődést irántunk; a lényeg, hogy megjelenjünk, semmi más. És ha mások is fölkapják a témát – kérdezett közbe Tamás, és bekapcsolódnak, segítenek, elveszik a showt? Bárki segíthet, csak mi legyünk elől, vágott közbe András, de mi legyen az ötlet?
Megint csönd lett. Aztán Edina szólalt meg: a szegénység, az egészségügy, az egyenlőtlenség, meg a korrupció nem elég jó, mit szólnátok az Olimpiához? De hát mi bajod van vele – kérdeztük többen is, nem is lenne rossz megrendezni! Csak legyen belőle népszavazás, kérdeztessük meg az embereket, akarnak-e olimpiát vagy nem, arról nem kell beszélni, hogy mi akarunk-e vagy sem – zárta le a vitát András, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi, mit akarunk!
Hát így indult el a dolog: nagy siker lett, mindenki gyűjtött nekünk, még más, az elitet reprezentáló pártok is. Szerencsére nem lett belőle népszavazás, úgyhogy az sem derült ki, hogy mi mit is gondolunk az olimpiáról.
Most megint együtt vagyunk. Átalakulunk. Párt leszünk, azért ez, ez már valami. Megcsináltuk. Az indulás nagyot szólt! De most már mondanunk is kell valamit, és mondunk is! Először is eltöröljük a múltat – kezd hozzá András, ez az elit, ami itt van, ez leszerepelt, nem adott semmit, nem követhető. De András – vág közbe egyikünk, hiszen mi, „az első szabad magyar generáció tagjaiként” alakultunk meg, azt az előző elit hozta létre. Jó, de azóta, mit csináltak azóta – vág megint a szavunkba, hibát-hibára halmoznak, leszerepeltek, csak beszélnek, teljesen megváltoztak. Te, András, és ha 25 év múlva mi is megváltozunk, ha kiderül, mi se tudjuk másképp, jobban, magunkhoz hűen végig csinálni, akkor mit mondunk majd mi, a gyerekeinknek – szólunk megint közbe. Nem így lesz – szól most Barnabás közbe, mi nem ígérünk nagyot, mi csak „egy, a magyar társadalmat alkotó polgárok és közösségek szabadságán és konszenzusán alapuló, demokratikus, a jogállami keretek szerint működő, átlátható és korrupciómentes” államot mondunk majd, meg, amiben hiszünk, semmi többet. Meg elhatárolódunk és „mélységesen elítéli a politikai elit önző tevékenységét, így különösen az emberek megosztására és társadalmi konfliktusok kiélezésére épülő politikai tevékenységet, az önérdeket a közérdek elé helyező, a korrupciónak teret biztosító és abban aktívan résztvevő, illetve a demokratikus alapértékekkel szembemenő hatalomgyakorlást”, értitek? És ha nem lehet majd másképpen, és ha mi is ugyanazt fogjuk csinálni – jött az újabb kétkedő kérdés. Nem lesz ilyen gond – most megint Tamás szólt közbe, nem engedünk közénk senkit, a régiek közül, akik a rendszerváltás előtt valahol tagok voltak, mert mi, mások vagyunk!
És a mesének nincs vége, tulajdonképpen még el sem kezdődött…
2017. 03. 19.