Fényesen sütött a nap.
Tavaszodott.
Már győzött a meleg. Szinte már nyár lett.
A madarak kiszabadultak fázós némaságuk fogságából: vidáman röpdöstek a leveleiket lassan növesztő fák ágai között. Az autók rövideket tülkölve kerülgették egymást a főúton. Már kóbor kutyák sem szaglászták a kiszakadt kukászsákok körül halmozódó bűzölgő szemetet. Mintha a beérkező HÉV-szerelvény síneken megcsúszott fékje is elégedettebben sikongta volna: megérkeztem, lehet fölszállni.
Tavaszodott.
Ők egymás mellett baktattak. A szakállas férfi fejét és a homlokát is eltakarta a sötétkék, meghatározhatatlan márkájú, kézzel-kötött télisapkája; fölhúzott-zipzáras, pufók dzsekije alól kilátszott a vastag, barna garbó-pulóvere; nyakát még egy tarka sállal is bebugyolálta; megállapíthatatlan színű nadrágja alól alul néha-néha kivillant szőrtelen, lilás bokája. A kortalan asszony kapucnis tréningruháját egyszerű mellény borította; haja kétoldalra választva mindkét fülét eltakarta; bal kezében egy félig leszakadt, fölül össze-csomózott nejlon szatyor dudorodott.
Nem beszéltek.
Mintha repültek volna, alig csúsztatták talpukat a föltöredezett járdán, nem törődtek a járdán fölfelé ágaskodó aszfalttörmelékkel, a földudorodó gyökerekkel, még a földdel összekeveredett kutyaürülékkel sem.
Kéz a kézben bandukoltak.
A világ két, összekulcsolódó kézzé szelídült.

2017. 04. 02.