1. Dialektikus és történelmi materializmus
Aznap, amikor elindultak otthonról, ugyanúgy sötét volt még, mint a többi napokon (télen sokáig csak 7 óra után kel föl a nap), de nekik mégis indulniuk kellett. Apunak már korán reggel be kellett érnie a munkahelyére és előtte – mert Apu vitte mindig őt – neki meg az óvodába. A Moszkva tér felé sétáltak, nem siettek, de azért neki szednie kellett a lábait Apu mellett. Nagyon szerette ezeket a hajnali sétáló-óvodába-menéseket, mert olyankor Apu mesélt neki, bármilyen is volt a reggel. Kézen fogva haladtak, az ő kis keze belesimult Apu kezébe, jóleső melegséget és biztatást sugároztak számára azok, az apui ujjak, a tenyér és a szabályos körmök simasága is. Az 56-os villamoshoz tartottak, az vitte őket az oviba, ahova majdnem mindig ő érkezett elsőként.
A Kékgolyó utca felől jőve haladtak a Krisztina körúton, már az Attila utcánál jártak. Nem érezte a hideget, nem látta a sötétséget, csak Aput figyelte, meg amit mesélt. Akkor és ott, Apu mellett óriásnak képzelte magát is, erősnek, mint amilyen Apu, aki mindentől és mindenkitől meg tudja védeni őt is, meg anyát is. Most kezdett el mesélni, dallamosan, egyes szavakat erősen, másokat inkább halkan kiejtve beszélt Apu, és ő már nem is az oviba tartott, már nem is volt sötét, se hideg, csak a mese, a mese, a mese. Tudod, kicsi fiam, a világot többféle módon is lehet szemlélni – hallotta Aput, van, aki abból indul ki, hogy tőlünk, emberektől függetlenül létezik egy szellemi lény, egy isten, amiből minden ered, akitől minden kiindul; és mások azt gondolják, hogy van a létező valóság, az anyag, a tőlünk kívülálló természeti-társadalmi valóság, és csak az, ami igazából létezik, ezt hívjuk materializmusnak, az előbbit meg idealizmusnak. Hű, ez nagyon izgalmas – gondolta, bár egy szót sem értett az egészből, de ez nem volt érdekes, mert Apu mondta, és akkor az biztosan úgy van. Érted, amit mondok – hallotta most Apu kérdését, igen – rebegte rá halkan, az az isten nagyon izgalmas lehet, hogyan néz ki, bukott ki a száján. Apu lelassított, körül nézett, majd megállt. Csak azoknak van isten, akik hisznek benne, akik nem, azoknak nincs, ezért nem is tudjuk, hogyan nézhetne ki – felelte óvatosan és újra elindult. És isten mikor született – kérdezte tovább Aput, biztosan őt is az anyukája szülte, és jó ember, ugye, mert, ha tőle indult minden, akkor annak kell lennie, hadarta, mert már a lépcsőn mentek fölfelé a villamos-megálló felé, és tudta, már csak néhány percre vannak a villamosozástól, azon meg már nem lehet mesét mondani, illetve hallgatni, mert sokan vannak és a zaj is nagyon nagy. Akik hisznek benne, és úgy magyarázzák meg a világot, mert másképpen nem tudják, azok szerint ő mindig volt és mindig lesz – hallotta megint Aput, és tudod ők azt is gondolják, hogy isten fia, Jézus, aki „Isten által testté lett, emberi formában megjelent (János 1:1, 14), Jézus Isten Fia, mert a Szentlélek által fogantatott” és holnap ünnepeljük majd a születése napját. Ezt megint nem értette, de ha ünnepelni fogják holnap, akkor az biztosan nagyon jó lesz és olyan boldog lett hirtelen, mert ünnepelni nagyon szeretett, mert olyankor kapott csokit is meg kakaót is. Mi is fogjuk ünnepelni, de mi a dialektikus és történelmi materializmussal magyarázunk meg mindent és aszerint másként alakult a világ – próbálta befejezni a mesét Apu, de akkor már beállt az 56-os villamos a Moszkva téren a megállóba és fölszálltak rá. Dialektikus és történelmi materializmus – próbálta magában kimondani a bűvös szavakat, de alig bírta, mert egyik szót sem értette, ha én ezt a Lalinak meg az óvó néninek elmondom az oviban, akkor nagyon fognak örülni, hogy én milyen okos vagyok és mindent meg tudok magyarázni.
A villamos egy nagyot csilingelt, a kalauznak megmutatták a jegyeiket, beljebb húzódtak az egyik ablak mellé és már mentek is a Völgy utca felé.

2. Vali Mexikóból
Mexikóban rendezték meg 1968-ban a XIX. nyári olimpiai játékokat és később, 1970-ben a labdarúgó világbajnokságot is. A televízió közvetítette mind a két eseményt, nemcsak a rádió, óriási esemény volt az akkoriban: a közvetítések alatt kihalt volt a város, mindenki a tévét nézte. Egy kisebb stáb a helyszínen követte az eseményeket, onnan élőben és felvételről adták az eseményeket. Pénz az kevés volt, minden kiadásra oda kellett figyelni, hogy kijöjjenek a büdzséből. A követség sokat segített nekik, Gyuri az egyik kiküldött szállást is szerzett valahol, egy a háborúban emigrált családnál. A férfi zsidó operaénekes volt, aki Lengyelországból menekült, a feleség Vali Magyarországról. azóta sem jártak se Lengyelországban, se Magyarországon. Az Olimpia alatt összebarátkoztak, a vébére már ismerősként költöztek hozzájuk. Valiék jómódban éltek, hatalmas birtokot vezettek, nagy személyzettel és nagy örömmel segítették a magyar stábot.
Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy a következő évben – karácsonykor – Magyarországra látogattak. Elmentek mindenkihez, végig látogatták a Mexikóban kint járt stáb-tagokat. Izgatottan vártuk a találkozást Velük, sok szépet hallottunk Róluk. Amikor hozzánk érkeztek, a kétszobás, alig 56 négyzetméteres kis lágymányosi panellakásunkba, bejöttek az ajtón, az előszobán, a „gyerekszobán” keresztül a nappaliba értek, megitták a kávét és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva szóltam Vali „néninek”, jöjjön velem a „gyerekszobába”, bekapcsoltam a lemezjátszós rádiót, rátettem a tűt a kis lemezre és megszólalt Sinkovics mély hangja: ” Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,/ a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;/ torlódik ember, állat, szekér és gondolat,/ az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.” Vali „néni” maga elé nézett és megdermedt: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” Hangtalanul sírni kezdett: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” A könnyei végig-peregtek az arcán, szemalján szétfolyt a fekete szemfesték: „Mellézuhantam, átfordult a teste/ s feszes volt már, mint húr, ha pattan./ Tarkólövés. – Így végzed hát te is, / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan./ Halált virágzik most a türelem. -/ Der springt noch auf, – hangzott fölöttem./ Sárral kevert vér száradt fülemen.” Elvihetem – kérdezte, persze, Radnóti, súgtam Neki, és Ő csak sírt, sírt, sírt.

3. Nem felejtettetek el valamit?
A karácsony nálunk mindig hasonló ceremónia szerint zajlott. Megvártuk a sötétedést, akkor átjöttek Babukáék is, és hatan körül álltuk a fát, meggyújtottuk a gyertyákat, meg néhány csillagszórót, megfogtuk egymás kezét és halkan néztük a szikrákat. Mikor a csillagszórók kihunytak, Apu odalépett a fához és elkezdte osztogatni az ajándékokat. Persze, mi gyerekek, addigra már földerítettük a „terepet” és minden ajándékot megtaláltunk, ami a lakásban volt eldugva. A ceremónia szerint fölváltva kapott mindenki ajándékot és mindig a legvégére jutott a „legnagyobb”, a minden képzeletet felülmúló, a csoda-ajándék. Abban az évben ez a QUARZ-2M filmfelvevő kamera volt. Már két órája tartott az osztogatás, mert minden ajándékot közösen megcsodáltunk, megbíráltunk, közösen örültünk. És akkor vége lett. Vacsora – szólt anyám, és mindenki indult a konyhába. Öcsémre néztem, Ő meg rám: mi a csuda, mégsem mi kapjuk a QUARZ-2M filmfelvevő kamerát? Megköszörültem a torkom, elkezdtem krákogni, öcsém hasonlóan köszörülte a torkát: nem felejtettetek el valamit – szakadt ki belőlem a szinte sírós kérdés, az objektív materialista világot dialektikusan szeretném megfilmesíteni! Apu elkezdett nevetni, Babuka, Bandi bá’ is: megtaláltátok és már nyúltak is a nagy-szekrény fölső polcára …

2017.12.25.