„A példaképem” címmel írjatok holnapra rövid fogalmazást – mondta az osztályfőnök, majd becsukta a naplót, egy „sziasztok”-kal elköszönt.
Másnap mindenki fegyelmezetten ült a helyén és várta az ofőt, hogy kit szólít majd föl fölolvasásra. Általában egy gyereket választott csak ki, aki fölolvasta a fogalmazását és aztán azt megbeszélték. Kőrösi Gyuri – halljuk az érces, szigorú hangot; egy kis moraj hullámzik végig a padsorok között, mert Gyuri, aki nálunk sokkal nagyobb, testesebb, már „igazi felnőtt férfi”, nem a pontos és választékos írásairól, megszólalásairól híres. „Nekem Toldi Miklós a példaképem, mert „bikaerős ultramaszkulin, verekedős, indulatos” és az indulatait nyugodtan szabadjára engedő,magyar férfiember, aki „odabasz”, amikor kell, mert ütni is kell tudni és akarni, nem „nyámnyilákolni”, nekem nagyon tetszik, ilyen akarok lenni, ilyen leszek és ilyen vagyok én is.” – fejezte be és leült a helyére. Az osztályban a csöndet sem lehetett hallani, mindenki szemlesütve babrált a padján. Gyurit mindenki szerette, egyszer Gyuri egy osztálykiránduláson Siklóson oroszlánként védte osztálytárasait, mert azt hitte, hogy a siklósi srácok a lányainkat lerohanják, de aztán szerencsére nem lett belőle nagyobb galiba. És most mindenki arra gondolt, hogy a Gyuri azt írta meg, amit gondolt, és azt jól, és az nagyon jó, hogy leírta és elmondta. Csak mégis…
Akkor most te, Pista – hasított a levegőbe az ofő hangja, olvasd föl te is. „Nekem Radnóti Miklós, a magyar-zsidó költő, aki nem tudhatta, „hogy másnak mit jelent e tájék”, neki szülőhazát, „messzeringó” gyerekkort, akinek teste végül nem e földben süppedt el, de aki még ott is, még akkor is írta a „Razglednicák”-at a hitveséhez, hogy „… szememre belülről lebbensz, így vetít az elme;/ valóság voltál, álom lettél újra.”, és ez olyan szép és emberi, és „ha kell, zuhanó lángok közt varázslom/ majd át magam, de mégis visszatérek.”, de nem tért vissza. Gondolkodó, érző ember volt, ilyen akarok én lenni” – szólt Pista és leült. Pista és Gyuri jóbarátok voltak, miközben Pista egészen másképp nézett a világra, de ez egyiküket sem, az osztályt sem zavarta: mindketten az osztály, a közösség kedvelt tagjai voltak…
Ki akarja még fölolvasni? – kérdezte az ofő. Jelentkeztem, tudtam – jött tőle a válasz, akkor mondd! „Nekem az apám! – krákogtam az osztály felé az utolsó padból; nekem az apám, aki nem volt költő, se hadvezér, se hős; aki nem forgatta meg a világot, de nem is dúlta föl; aki midig itt van mellettem; akivel olyan jó beszélgetni az életről, a szerelemről; aki nem szereti a lebbencs-levest, mert ott, a „táborban” annak csúfolt löttyöt kaptak mindig és tífuszt, és mégis hazajött és azóta is próbálja megérteni – és megértetni velem – azt, ami megérthetetlen és talán megismételhetetlen is; és én is úgy szeretek élni, olyan akarok lenni, mint ő” – ültem le végül.
Mindez a múlt században, annak is a ’60-as éveiben történ(hetet)t. Akkor és ott a példaképek mást jelentettek: nem volt hátsó-jelentése és értelme se Toldinak, se Radnótinak, talán még a lebbencs-levesnek sem.
Neked ma ki a példaképed? – tenném föl a kérdést, de inkább nem teszem…
- 08. 13. kedd