(10.)
A kertünk nagyon szép (hála feleségemnek): tele van fákkal, virágokkal, a kerítés mellett tujákkal, van egy kis kerti tavunk is piros-fekete és fehérre mutálódott aranyhalakkal, minden zöldben pompázik, bár most, a novemberi reggeli fagyokban – itt-ott – már megjelentek barnás foltok is. A kert „permanens” megújulásban él, újabb kis-kertek varázsolódnak mindig valahová, ahol eddig csak fű termett: hol egy újabb borostyán-fa tekeredik elő a semmiből.
A kutyáink viszont már nem rohangálnak, nem heverésznek, nem emelik föl fejüket, néznek ránk okos szemeikkel…
Nagyon szép a kertünk.
A házunk előtt, V. fiam első karácsonyfája még égbenyúlóan magasodik, de már kopaszon, csak a csúcsán van még néhány fenyőág; emberek sürögnek körülötte, időnként fűrész-motor zaja robban be a „halottak napi” csöndbe; újabb ágak – kötelekkel körülölelve, méltóságteljes lassúsággal – hullanak a mélybe; a levágott borostyán-test már halomban, karvastagságú kúszó-kapaszkodó törzsének szétvágott darabjai élettelenül hevernek mindenfelé: a megváltoztathatatlan vég szomorú nyomai.
De hát miért? – kérdeném fennhangon, hisz a fenyő is csak élni, növekedni akart, miközben gyökerei a házunk alá bekúsztak már, megemelve a járdát is. De hát miért? Mert én vagyok az erősebb, már nekem több jár, neki meg coki?
Ilyen világban élünk – súgom magamnak, így kell ennek lennie, hisz erőt kell mutatni, mától „új világ kezdődött”, ahogyan azt a hatalom sugallja, miközben semmi nem változik, csak a szöveg lesz egyre sutább, a cselekvés lesz egyre hiteltelenebb és a komisz fák, amelynek gyökerei bekúsznak az alapok alá is pusztulnak…
Nagyon szép a kertünk. A másik fenyőnk, a távolabb álló, a sokkal fiatalabb holnaptól szökhet az ég felé. Legalább Ő! Legalább neki jobb lesz: „Világok pusztulásán/ Ősi vad, kit rettenet/ Űz, érkeztem meg hozzád/ S várok riadtan veled.”
Nagyon szép a kertünk…
- 11. 02. hétfő