Faluban élnek. Nem messze egy kisvárostól. Amikor kellene, mégis messze. Mert Magyarországon, a NER-ben, a (kis)ember bárhol is él, mindenhol „messze” él.

Elesett. Az ember. 86 évesen. Otthon. Három hónappal ezelőtt. Van ilyen. Combnyaktörés – mondta akkor szenvtelenül a körzeti orvos. Vigyék be a kórházba, hívom a mentőket – és hívta. Jöttek, vitték az asszonnyal együtt. Gyors röntgen, combnyaktörés vagy repedés inkább – mondta az orvos, vigyék haza, itt ilyenekre nincs most se hely, se idő, ne terhelje a jobb-lábát, inkább csoszogjon vagy feküdjön, s már ott se volt. Visszazötyögtek a falujukba. Az „ember” nem javult, egyre romlott. Az életvidám, nyolcvanas asszony vitte a házat, ahogy kell: óvta, fürdette, pátyolgatta emberét. Meg rendben tartotta a házat is. De az „ember” csak nem javult, már alig bírt lábra állni, csoszogni, néha-néha kiülni egy cigire. Az maradt csak. Minden mozdultra hangosan jajgatott. Megint kijött a körzeti orvos: azonnal be a kórházba, meg kell műteni, ha vállalják. Megint mentő, megint orvosi vélemény: mi nem műtjük meg, menjenek a megyei kórházba, a körzeti orvos utalja be, maga meg hívja föl őket – szólt a tanács, menjenek haza. Újra otthon. Telefon órákon keresztül, mire az illetékes kegyesen: hozzák. Megint mentő, most messzebbre kellett menni, megint nézelődés, téblábolás, majd a verdikt az illetékes orvostól: a vizsgálatokat a helyi kórházban végezzék el, fölírtam, amit kell, aztán hívjanak, majd meglátjuk. Újra otthon. Megint hosszú órák a telefon mellett. Majd hétfőn jöjjenek, megnézzük, a vizsgálatokat majd megcsináljuk, addig várjanak.

Az élet ugyanúgy ment tovább: az „ember” tovább romlott, az életvidám asszony tovább tette a dolgát.

Várják a hétfőt…

2021. 02. 13.szombat

Ui: Folytatás következik. Vajon mi következik?