(30.)
Kisütött a nap, kezd az idő melegedni, Thessza egész nap a kertben rohangálna, de be kellett hoznunk és zárnunk a szobába, a szomszéd munkásokat hívott mára: lecseréli a kerítést, akkor pedig Thessza szabadon átrohangászna hozzájuk, az meg konfliktus forrása lenne, nem is beszélve a munkások félelméről, úgyhogy „szegény” kutyánk most „szobafogságra” ítéltetett, amit láthatóan nehezen, csak enyhe morgásokkal tűr.
Én már tizenkét éve vagyok „szobafogságban”. Nehezen, nemcsak enyhe morgásokkal tűröm. Hát aztán, válaszra sem méltat a hatalom, úgy gondolják, azért ők a hatalom, hogy (vissza)éljenek vele, aki ezzel egyetért, annak nem kell „szobafogságba” vonulnia, a többinek meg coki.
Tizenkét év!
Az első tizenkettő – legalább is gyerekként úgy tűnt – nagyon lassan, mégis visszatekintve boldogan telt, nemhiába írta a költő az Ikrek havában: „nagy dolog a gyerekkor”, nekem is az volt, ahogyan a rákövetkező évtizedek is: az egyetemi évek, az első munkával töltött időszak is, ahogyan nőttek és nőttek a feladatok, gyarapodott a család, ahogy „ment a szekér”. Még a kudarcokat is „békévé oldja az emlékezés”, még ha nyakig benne voltam én is, persze, talán éppen ezért.
De ez az utolsó tizenkettő. Az első pillanattól háborúnak indult, a telefonkönyvek összetépetésével kezdődött, aztán jöttek a lejárató, hazug híresztelések, az elhelyezkedés megakadályozása, az egzecírozások, az ellehetetlenítés meg tudom is én még mi. Szobafogság volt az is, mint Thesszáé, ahogy Thessza se tudja, mikor lesz vége, én is csak reménykedem, hogy hamarosan.
Már tizenkét év!
Mintha megállt volna itthon az élet, mintha az idő kerekét visszafordították volna a hatalmaskodó hatalmasok, mintha megint a naftalinszagú grófok, bárók, seggnyalók országa lennénk: megint egymásnak ugrasztva magyar a magyarnak, magyar az idegennek, az ország a világnak. Csak durvul minden: már csak a szégyen marad…
Hisz’ elmehetnék én innen, „e lángoktól ölelt kis ország”-ból, a „messzeringó gyerekkorom” világából, ahol „néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/ tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/ s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/ a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”…
Odalépek Thesszához, föladom rá a hám-pórázt, azonnal élénk farokcsóválással jelzi, ért ő a „szóból”: megyünk szaglászni, kóborolni, „vadászni” – megyünk szabadnak lenni…
- 04. 09. péntek