VONATON…
A hűvös hajnalon alig pirkadt, még sötét volt, csak egy-egy lámpa pislákolt a Nyugati pályaudvar peronján, ahol mogorva-maszkos emberek, egymásra sem nézve siettek a vonathoz; az öreg viszont lassan ballagott az éppen beállt szerelvény mellett, kereste a 17-es kocsit, ahova a hely-jegye szólt; elmaradhatatlan pipája alig égett már, fején az elválhatatlan fekete baseball sapkája, balvállán utazó-táskája, benne csak a legszükségesebb motyókkal, de így is érezte a súlyát: temetésre utazott, nem egy „vidám” kiruccanásra. Végre megtalálta a kocsit, még egyszer beleszippantott a pipába, az békésen „kihunyt”, óvatosan megkocogtatta a pipaszurkálóval, majd levette a táskát a válláról, kihúzta a zipzárt, kivette a pipatartó kézitáskát, széthúzta annak is a zipzárját, a helyére tette a „kedvencét”, visszahúzta a zipzárt, majd a másikat is, a vállára helyezte a táskáját, az állán lifegő sárga SZFE-s maszkját fölhúzta az orra és a szája elé és nagyot szuszogva föllépett a tizenhetes kocsiba. Hamar megtalálta a helyét, kivette a táskájából az egyik könyvet (mindig többet vitt magával, ilyet is, olyat is), most az Aro könyvét, a „Putyin trolljai”-t tette az ablak előtti asztalra, aztán fölrakta a helyére a táskáját és lehuppant a helyére. Körülnézett, még alig voltak a kocsiban, zsebéből elővette a telóját, megnézte a Messenger üzeneteit, az emailjait, aztán a Hirkeresőre klikkelt, korán volt még, ömlöttek ugyan a hírek, de semmi érdekes.
Tartott az úttól. Régen utazott már vonaton, amióta teheti, mindenhová kocsival jár, szeret vezetni, élvezni a „szabadságot”; de most rákényszerült a vonatozásra, beletörődve elfogadta ezt a „kihívást” is. „Majd olvasok meg nézegetem a tájat, vajon mennyit változott a sínek melletti világ” – gondolta, amikor kiderült, hogy vonaton kell mennie, különben is imádott elmélázni, csak úgy nézni a messzeségbe, a „semmibe”. Korábban ilyenkor jöttek az ötletek, a tervek, a megvalósítandó variációk, aztán a cselekvés és többnyire a siker; most már viszont lelassult, kielégítette a tűnődés, a gyönyörködés is. Hirtelen megmozdult a bal karján az okosórája, rápillantott, jött egy Messenger üzenete, de most nem foglalkozott vele, mert megjelent egy magas, szemüveges, jólöltözött fiatalember, mellette egy hasonlóan csinos lány, kézen fogva jöttek, mindketten maszkban, amin piros szívek voltak, láthatóan csak egymással törődtek, nem figyeltek másra, azonnal lehuppantak az öreggel szemközti ülésekre: ugye ez a 24-es és a 25-ös szék? – kérdezte a fiú az öreget, aki annyit felelt, hogy az övé a 33-as, mire a fiú a lányhoz fordult, nem ide kell ülnünk és már odébb is libbentek. Kár – gondolta az öreg, ők jók lettek volna az útra… Akkor lépett, nem is lépett, berobbant az ajtón egy borostás, mégis elegáns férfi, nem nézett se jobbra, se balra, határozottan leült az öreggel szembeni ülésre, fölhúzta egy kicsit a zakója ujját, rápillantott a kövekkel sűrűn díszített órájára és csak annyit mondott: akkor indulunk, kivette a táskájából a Magyar Nemzetet és elkezdett olvasni.
És tényleg elindultak, először nagyot rántott a vagon, aztán – a „hullám” végigfutott a kocsikon, megnyugodott és – egyenletesen gyorsulva kigördült a pályaudvarról. Az öreg is a könyvéhez nyúlt, amikor a kezébe vette, óvatosan megsimogatta a borítót, mindig így kezdett hozzá az olvasáshoz, majd a jelzőnél kinyitotta és elkezdett olvasni. A borostás hirtelen lerakta az újságját: maga ezt a szennyet olvassa, tömény hazugság az egész, kész provokáció, hova keveredtem – mondta, miközben az ujjaival idegesen kezdett dobolni az asztalon, nem is nézett az öregre. Az öregnek összerándult a gyomra, az agya zakatolni kezdett, elkezdte szaporábban venni a levegőt, nem tudta, mit csináljon. Összecsukta és az ölébe tette a könyvet, aztán a szemüvegét kezdte el igazgatni és próbált nyugalmat erőltetni magára, hozzám szólt, fiatalember? – kérdezte a vele szemben ülő borostástól, miközben mélyen a szemébe nézett. Mért, más nem olvas ilyen szennyet itt – mordult rá a másik, és tovább dobolt az ujjaival az asztalon, biztos maga is közülük való, mert maguknak semmi nem jó, ami itt most történik, csak károgni és kritizálni tudnak, maguk mind ilyenek, tudom én – és továbbra sem nézett az öregre. Az öreg szívesen elővette volna a pipáját, hogy megtömje, aztán elkezdjen pöfékelni, hogy egy kis időt nyerjen a gondolkodásra, de a mozdulat félbemaradt, suta, „Parkinson-mozdulattá” remegett, ettől még jobban elbizonytalanodott, miközben a vonat már a nyílt vágányon robogott előre. Az öreg nagy levegőt vett: olvasta a könyvet, fiatalember? – kérdezte hirtelen, mert ha olvasta, akkor értenie kellene, hogy miről szól, arról, hogy az internet világában, a virtuális valóságban milyen kegyetlen az élet, mekkora kárt és tragédiákat tudnak okozni az álhírek, a hazugságok, mennyire nehéz utánajárni és földeríteni az igazságot és, hogy ezek mögött bizony ott állhatnak megválasztott kormányok is, akik pénzelik, biztatják, hergelik a trollok seregét… Hagyja már abba, öreg – vágott közbe a borostás, mit hadovál itt össze-vissza nekem, persze, hogy nem olvastam, nem érek én arra rá, viszont hallottam róla, az elég volt, különben is: maguk utálják az Orbán Viktort, mert ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is, tudja, mit akar, nem tétovázik, Európa egyik meghatározó és legprofibb politikusa, a Gyurcsány a közelébe sem ér, a tejfelesszájú-pipogya Karácsonyról nem is beszélve. Az öreg megvárta, míg befejezi és akkor kérdezte: és mi köze ennek a könyvnek a Gyurcsányhoz? A borostás cinikusan fölnevetett és a térdére csúszott újság után kapott a szabad kezével: tetszik egyáltalán maguknak valami is, vagy mindenen csak fanyalognak? – és az újságot dühösen az asztalra csapta.
A zajra a fiatal fiú abbahagyta a lány simogatását és feléjük fordulva nyugodtan, mégis határozottan a borostás felé címezve a mondandóját megszólalt: uram, miért nem hagyja az „öreget” olvasni, olvasson inkább maga is – és újra átkarolta a lányt. A messzebb ülők is oda-oda pillantottak, csóválták a fejüket, de nem szóltak egy szót sem: volt, aki elővette egy kolbászt és beleharapott, de voltak, akik abba se hagyták a szunyókálást. Lassan kivilágosodott, már lekapcsolták a belső világítást is, kívülről minden olyan békésnek tűnt.
De az öreget nem hagyta nyugodni a kérdés: kik azok a „maguknak”, vajon ő is „közéjük” tartozik és tényleg nem tetszik neki sem semmi? Megint megsimogatta a könyvét, úgy érezte, a könyv is beleborzong az érintésbe, de az csak a vonat egyenletes remegése volt. Megnyugodott, gondolta előveszi a telóját, megnézi a híreket, de akkor a borostás élesen újrakezdte: öreg, biztosan nincs magának védettségi igazolványa sem, ugye nem is regisztrált? De van, felelte halkan az öreg, viszont ehhez magának semmi köze fiatalember! Már hogyne volna, az ilyenek miatt, mint maga szívok aztán én, nem mehetek gyúrni, nem sörözhetek a haverokkal nyugodtan, mert vigyáznom kell, mert nem múlik a veszély – mérgesedett tovább. Biztosan mag is oltásellenes baloldali, meg utálja a sárgákat, ezért nem akar kínai oltást, nem mondom, a kínaiakat én sem komálom, rohadt ferde-szeműek, de a vakcinájuk biztosan jó, ha magukat is beoltják vele és a Vitya is azt kérte magának – hadarta el a borostás egyre dühösebben. Magán miért nincs maszk, ha annyira aggódik? – kérdezte hirtelen az öreg, de rögtön meg is bánta, hogy kérdezett, ne dumáljon itt nekem, mi köze hozzá, különben is: jó lenne, ha lekapná magáról azt a sárga rongyot az arca elől, míg nem én tépem le magáról, mit provokál engem, vénember – és egyre dühösebben kopogott az asztalon…
Ekkor nyílt az ajtó és belépett a 17-es kocsiba egy fekete-kalapos, csizmás, fekete zakós parasztember, a zakójának a legfölső gombja begombolva, kezében egy fekete koffer volt; téblábolva, bizonytalanul körülnézett, aztán odalépett hozzájuk: jó napot kívánok – köszönt hangosan, leülnék ide, ha megengedik és a választ meg sem várva lehuppant a borostás mellé, lába közé szorította a koffert, ez jó lesz – morogta inkább magának. Jó-ember, ide hely-jegy kell, nem lehet, csak úgy leülni, mit képzel – dörögte a „betolakodó” felé a borostás, micsoda világban élünk, tette hozzá még. A parasztember az öreghez fordult: ennek meg mi baja van? – kérdezte tőle, nem jutott otthon neki pálinka? – azzal részéről lezárta a diskurzust, hátra hajtotta a fejét a támlára, a szemére húzta a fekete kalapját és elaludt.
Közben a 17-es kocsiban egyre jobban terjedt a kolbász enyhén csípős szaga, de ez senkit sem zavart, mindenki békésen üldögélt a helyén, csak néhányan próbálták az ablakkilincseket, de hiába rángatták, azok nem engedtek. Mások csak üveges – olyan minden mindegy – tekintettel bámultak maguk elé, mintha onnan megtudhatnák, mit rejt számukra a jövő vagy legalább az elkövetkező néhány óra. Csönd volt, csak a vonat ismétlődő szinkópa zakatolása hallatszott. Mintha megállt volna az idő, pedig elkerülhetetlenül egyre közelebb és közelebb került mindenki a célállomásához vagy a végállomáshoz…
- 04. 29. csütörtök