(89.)
Ma se ilyen, se olyan idő van, Thesszát ez persze nem zavarja, ahogy az se, mi történik a világban, hogyan terjed a vírus, miközben mi nyugodtan cseverészünk, nézzük a meccset, dühöngünk mindenféle csip-csup dolgon.
Most éppen azon dühöngök, hogy nyilatkozott a Telexnek a fölkent irodalmi tótumfaktum, hogy aszonta: „ha rajtam állna, valószínűleg a magyar irodalom 80%-át kukáznám”. Biztosan nem úgy gondolta, valamit szándékosan kihagyhattak az interjúból vagy kiragadták a szövegkörnyezetéből a 80%-ot, mert ez a basszusgitáros fiú ilyet biztosan nem mondhatott. Megint azok a „rohadtlibcsisorosisták” megkezdik majd a „boszorkányüldözést”. Volt, van és lesz nekünk egy Ady Endrénk is, őt is ki akarták radírozni az irodalomból. Meg a Hofit is. Thessza sem érti, csak azt, hogy dühös vagyok, ilyenkor csak néz rám, fülei lelógnak, ül a két hátsó lábán, sétálni sem hív.
Értem én: úgy kell nyilatkozni, hogy az szóljon, „Elharsogják kelettől nyúgatig” a mondandót hírharsonák, azt se baj, ha baromság az egész, ha utólag kiigazít majd a „Demeter”, hogy nem is úgy meg azt gondolta, de akkor és ott mégis az hangzott el. Addig se másról beszélnek. Hogyan is írta a költő: „Mikor a lánc lehull/ A rab lábairul,/ Még sokáig ugy jár,/ Mintha rajta volna,/ A szomorú terhet/ Annyira megszokta”, mert bizony ez is LÁNC, aljas és sunyi lánc, a közbeszéd gúzsba, rabságba kötése; fölösleges, a semmiről való fecsegésbe tematizálása, indulatba kergetése. Egy Demeter Szilárd. A kinevezett megszólalt megint. „Ha rajtam állna…”. De nem „rajta áll”, mert „szerencsére” (még) nem így működik…
Aztán itt volt az a vacsora-beszélgetés, a Wahornnal, azóta innen is, onnan is megy az anyázás; persze, hogy nem lehet nyugodtan kibeszélni, mint Thesszával, aki rögtön érti a szót, a hangsúlyt, a metakommunikációt. Reagál is, nem dühösen, hanem ahogyan érzi. De az emberek közt ez nem így működik: „Hol” indulat van, ott indulat van, nem lehet más. A szereplők néha változnak, néha a csapatot is, ahol játszanak változtatják, de a stílus, a módszer nem változik: a másik alázása, földbe döngölése nem a meggyőzés: „nemcsak a titkon/ félignyílt ajtón/ ijedten/ besuttogott hirekben,/ a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban…”. Pedig a történet nem oly nehéz: valaki Fölgyújtotta a házat. A ház leégett. Akik benn voltak: megégtek. „Milyen szépen ég” – mondta valaki, mert egyrészt szólás és véleményszabadság van, másrészt több oldalról is meg lehet vizsgálni a tüzet, harmadrészt vizsgálandó az is, hogy „módosítja-e a képet, ha” a bent égettek ott és azonnal nem szenvedésként élték meg a (pedofíliát) tüzet. A dolgok nem ellentmondásmentesek, ez a (pedofília) tűz esetén tehát – az előbbiek szerint – megállapítható. Igaz: annak „bátor kimondása”, hogy a dolgok nem ellentmondásmentesek nem visz közelebb ahhoz, hogy a jövőben elkerüljük a gyújtogatást. Persze attól, hogy valaki „gyújtogatás-magyarázó”, mert azt állítja: a tüzet több oldalról is meg lehet vizsgálni, még nem lett gyújtogató. (Ezt ugyan senki nem írta a vacsorás beszélgetésben véleményt alkotó megmondó emberről.) Viszont az sem „romboló, veszélyes”, ha valaki nem a (pedofíliát-elkövető) tűz, hanem a megégettek oldaláról mond véleményt, nem ez vezet „boszorkányüldözésekhez”. A krumplileves az krumplileves, akkor is, ha elsózzák…
Thessza szereti a krumplilevest, amikor a maradékot a tálkájába öntjük, önfeledten kezd lefetyelni, most nem ezt kapott…
- 11. 08. hétfő