(106.)
Thessza nem tud olvasni – állapítom meg magamban, miközben lehunyt szemekkel fekszik a lábamnál, pihen, túl van a reggeli sétán, élményeken meg a (reggeli) finomságokon is. Könyvei sincsenek, kedvenc olvasmányai sem, nem tud olvasni, Így azt sem tudja: nem kell föltétlenül odamenni, közvetlenül megszemlélni, megszaglászni a dolgokat, hogy megértsük azokat, hogy átéljük „azt a pillanatot”, elég, ha figyelmesen elolvassuk.
Hogyan is írta a költő: „Isten!/ Kiáltunk hozzád:/ Légy a mi érző, meleg bőrünk,/ Mert megnyúztak bennünket,/ A fájdalomtól már semmit se látunk/ És hiába, hiába tapogatózunk,/ Nem érezzük meg a dolgokat,/ Csak azt, hogy irtózatosan fájnak”. Valahogy így vagyunk most is a dolgainkkal: „hiába tapogatózunk”, nem tudjuk: miért történnek, vannak úgy, ahogy vannak, csak azt tudjuk, fájnak, nagyon fájnak és nem múlnak; „Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk…”, vajon bölcsebbek lennénk, bölcsebbé válnánk? Legalább, „Hogy a fájás leperegjen rólunk”, de nem pereg le.
Olvasom a miniszter nyilatkozatát: „Napi 200 haláleset jöhet … a kórházba kerültek 60 százaléka oltatlan, 40 százalékuk oltott … 1850 személyt kellett intenzív osztályon kezelni, közülük 70 százalék nem volt oltott, 30 százalékuk felvette a vakcinát”. Meg azt is, hogy január végére gyakorlatilag megszűnik az új fertőzés, a halálozás februártól minimalizálódik. Csak nézek magam elé, miről beszél ez az ember? Ha vannak adatai, akkor miért nem mondja el a többit is: a beoltottak közül milyen arányban betegedtek meg oltások szerint, milyen arányban kerültek kórházba? De csak magamban duzzogok, ezt már – másokkal együtt – többször megírtam, kimondtam, aztán mire jutottunk?
Olvasom a híreket, most Kazahsztán a soros: hivatalosan 164 halott, köztük három gyerek, és ha most a kazahok elkezdenek menekülni, vajon ők is illegális bevándorló migráns-hordák lesznek, csak az az „egy” nem? Beleolvasok a könyvbe, Abdult kérdezi Tamara: „Valami történt magával. Mi volt az?”, érzi, túl bizalmas a kérdés, a férfi nem is válaszol rögvest, talán lepergett benne a film („hatéves volt, majdnem férfi…”, Bejrútban éltek, oktatgatta a négyéves húgát, aki csak rá figyelt, a húga aztán átment a másik szobába, ahol a szülei és a rokonai beszélgettek, amikor egy fülsüketítő robbanást érzékelt, a homlokzat eltűnt, az utca ott volt előtte, a fal nem, a húga nyitott szemmel ott hevert, mintha aludna…), akkor megszólalt: „meghalt a húgom”. És sokan menekülni kezdtek a pokolból, bízva az emberekben…
Thessza ezt sem tudja elolvasni.
És aki tudná, mindenki elolvassa vajon? Hülye kérdés, tudom a választ: van, aki elolvassa, van, aki nem. Aki elolvassa se biztos, hogy ezt olvassa, hallja ki, mert talán nem hiszi, talán nem akarja hinni, mert a szemének sem hisz: mert másban(?) hisz. Mert most megint választás lesz, ömlik ránk a szennyes, manipulatív áradat, hazugság („Az égen sem nap – aranytallér ragyog”), a sok félreérthető és félreértelmezhető szó, mondat, közvélemény-kutatási eredmény, megint előkerül a zsidó-kártya …
Thessza fekszik a lábamnál. Egyenletesen szuszog, biztonságban érzi magát.
Nem azért, mert nem tud olvasni…
- 01. 10. hétfő