(107.)
Nézem Thesszát, a fejét, lelógó, hosszú-szőrű füleit, fénylő szemeit, azt a fehér foltot a mellkasán: nekem csúnyaságában is csodaszép, mert szeretem és ő is szeret. Élénksége, követelődzése néha zavar, mert – hiába, no – öregszem, nem csoda, hogy a kényelem, a pihentető mozdulatlanság, az elmélkedés pillanatai vonzanak. Mégsem bánt, amikor Thessza kizökkent (az idő), mintha ő lenne, aki arra született, hogy helyre tolja (azt).
Nézem a fejét. Az okos fejét. Neki nem kell a mámor, a bú-felejtő bódulat: él és küzd az „élésért”. Olvasom, értelmezem a költőt, aki a kocsma sápadt, búskomor terméről ír: „Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel/ flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;/ földszín bajszán leperg a drága bor;/ tört száraz tófenék az arc, de ember” – de „ember”, aki ugyanúgy küzd az életért, ahogyan Thessza, neki talán nehezebb, mert kiszolgáltatottabb, ráutaltabb embertársaira, akik ugyanúgy küzdenek a fennmaradásukért, hát nincs „idejük, energiájuk” a szolidaritásra. A küzdelem vakká és süketté teszi őket, menekülnének, de csak a mámorig jutnak, nem az értelemig: „Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,/ nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,/ agyán pihennek elfáradt borok.”
Thessza nem iszik bort se, konyakot se, whiskyt se, a füvet sem ismeri.
Választás lesz. A nép megint megválaszthatja okos gyülekezetét „hányni-vetni meg száz bajunk.” A „hozzáértő, dolgozó nép”, akik körében „ezernyi fajta népbetegség … korai öregség, elmebaj … egyke és sivár bűn … lelki restség” dúl, miközben „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” Választás lesz megint. Dönthetünk(?) megint, okosan dönthetnénk végre, fölismerve: mi lenne a jó, mi lenne a kedvező nekünk, vajon így teszünk majd? Talán, hátha. És ha mégse, mert „Ködlepte, síkos szemsikátorában,/ véres kövön a mámor tántorog./ Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.”
Thessza nem iszik, csak, amikor szüksége van rá, akkor lefetyel a tálkájában levő vízből, jó neki…
- 01. 11. kedd