MÁR VIRÁGZIK…
Legalább megcsináltatom a jogsimat, úgyis már rég lejárt – gondoltam, bár magam sem hittem, hogy akkor most majd befejeződik a „veszélyhelyzet” és megint minden megy majd a normál kerékvágásban (a rendőr elkérheti a jogsimat és ha lejárt…), mert a veszélyhelyzet az valahogy mindig marad, nyúlik, mint a rétestészta, „magától meghosszabbítódik”. Aztán fölhívtam a háziorvosomat, becaplattam hozzá, fölvettem a maszkomat, az asszisztensnő rám rakta az EKG kütyüt, megzümmögtette, aztán megmérte a vérnyomásomat, ez kicsit magas, morogta, akkor nyílt az ajtó, behívott a doktornő, írok föl még egy gyógyszert a magas vérnyomása ellen, menjen a laborba, aztán vissza, amikor meglesz az eredmény és akkor megkapja majd, két évre érvényes lesz. Persze a vérvétel nem sikerült, „megalvadt a vére”(?), mondta a laboros-nővér, „de másodszorra már remélem minden rendben lesz”, csak olyan lett a karom, mintha drogos lennék.
Ez legyen a legnagyobb baj – súgtam magamnak, „csak feküdj nyugodtan…”, már virágzik.
Eltelt majdnem egy hét.
A háború közel ötven napja zajlik, az orosz támadók kíméletlenül bombáznak civil célpontokat, ölnek civil embereket: asszonyokat, menekülő „öregeket”, gyerekeket. Már benn vannak a szobá(m)ban is, bár (még) fizikailag nincsenek itt. Mi meg közben még mindig csak a „rezsiharc”-ról; „csak bele ne sodródjunk”-ról; „fölhívtam Putyint a béke miatt”-ról; szmokingban, kis-ujjunkat eltartva, Whiskyt szopogatva humanitárius csomagokról, menekülők segítéséről hadoválunk.
Eltelt majdnem egy hét.
Mennyi mindent olvastam, hallottam arról, mi is történt. De mégse tudom. Azt sem: miért történt, ami történt. Főleg azt nem: mi lesz most, mi lesz ezután, mi fog változni? És mitől?
Eltelt majdnem egy hét.
Itt élek, ebben a kis országban idestova hetvenkét éve. Kisgyerek voltam Rákosi alatt, Kádár alatt tanultam meg írni-olvasni, megérteni Adyt, Radnótit, József Attilát és az algebrát, az integrálszámítást, kokettáltam Marxszal, megértettem: nem lehetek egyedül, szolidaritás nélkül boldog. Aztán beleborzongtam a rendszerváltás mámorító szabadságába és később szembesültem: az sem hozta el mindenkinek a szabadságot. Lassan-lassan rádöbbentem a házfalakon megint megjelenő jelekre, a vissza-visszatérő, gerjesztett gyűlöletre, a fölszított uszításra. Mint a béka a melegedő, vízzel teli lábosban hozzászoktam a forráshoz, miközben főttem…
Eltelt majdnem egy hét.
Thessza sem találja a helyét. Mert ismer engem: ha én sem, akkor ő sem. Nem érti, érzi. Ennyi neki elég: a gazdinak valami baja van, valami nagyon nem stimmel, akkor neki sem stimmel. Bújik a lábamhoz. Segítene és segít is, ahogy tud.
Eltelt majdnem egy hét.
Elolvasom Ágostont, Péterffyt, Mérőt, Tölgyessyt, Révészt, Hontot meg tudom is még kit; elolvasom a sok szavazat-számláló önkéntes beszámolóját; meghallgatom Gyurcsányt, Márki-Zayt, Lendvai Ildit – és nem leszek okosabb. Semmivel nem leszek okosabb. Oránt kihagyom. Jobban kell csinálni, jobban lehet csinálni – mondják és folytatják.
Biztos bennem van a hiba. Ők mindannyian okos emberek. Elemzők, írók, politikusok. Talán én megyek szembe a forgalommal. Talán én vagyok részeg.
De ez nem vezet sehová.
Eltelt majdnem egy hét.
Ez a vereség – szerintem – nem kampány-vereség. Nem szerencsétlen mondatok, elfuserált plakát-kihelyezések, a „háború félreértelmezése”, a „magyar lélek fel nem ismerése”, a budapesti értelmiség felsőbbrendűségi érzése, a vidék hülyesége, a Orbán zsenialitása, az eleve elvetélt összefogás töketlensége stb miatt következett be. Nem. Tizenkét éve folyamatosan és nem is rejtőzködően épül hazánkban egy zsarnoki rendszer, egy diktatúra, a „kiválasztott” személyre szabott hatalmi struktúra, a csak neki engedelmeskedő média, közigazgatás, ügyészség, rendészet és jogi-intézményrendszer. Nem közszolga ő, hanem szolgákat feltételező zsarnok. A saját pályáján reménytelen! Krishnalal Shridharani írja valahol: „a zsarnok csak azt a hatalmat képes gyakorolni, amelynek mi – erő híján – képtelenek vagyunk ellenállni”! Akkor álljunk ellen. Akkor ne vegyünk részt benne. Természetesen erőszakmentesen, békésen, mégis határozottan. És persze: OKOSAN. Használjuk azokat a módszereket, eszközöket, amiket Gene Sharp összegyűjtött.
Most esik. Dörög is. Még nem villámlik…
- 04. 09. szombat negyvenhatodik nap