(146.)
Ma közel kétszáz kilométert mentünk, pedig most még csak „ide”, a közelbe kocsikáztunk: elkezdtük-folytatjuk, amit ilyentájt minden évben teszünk, „meglátogatjuk az elmenteinket”, „elbeszélgetünk velük”, fölidézzük az együtt töltött órákat-napokat (a szépet és a kevésbé szépeket is, a szívet-melengetőket és a fájdalmasokat is) az életünket.
Hiába indulunk korábban, mégis hosszabb lesz az út; egyre több és újabb helyre „kell” eljutnunk; mindig tovább és tovább; nagyobbodik és csak nagyobbodik a kosár is, amiben a virágokat visszük. A kocsiban halkan szól a zene valamelyik adóról, kinn épphogy csepereg az eső, de már néhol kékül az ég a dombok fölött a messzeségben.
Köröttünk színpompába öltöztek a fák is: barnák, sárgák, rozsdásak már a leveleik, egykedvűen hullanak a mélybe.
Megérkezünk az első kis-faluba, sehol semmi mozgás, csak a csönd dorombol mindenütt.
Itthon vagyunk.
Itt tavaly még nyakig jártunk a sárban – súgom az asszonynak, most meg mindenütt lépcsők, köves-ösvények a sírok között, azok rendezettek, virág körös-körül. Amott tábla hirdeti: „köszönjük a kormánynak a pályázati pénzt, amin …” – a nap is kisüt hirtelen… „Nem voltam itthon, mikor Jani meghalt, a temetésre sem tudtam kijönni” – mormolom halkan, „nézd csak, a férfiak húsz évvel hamarabb mennek el …” súgom megint, pedig sehol senki, csak a csönd motoz, amott egy gazdátlan fúró árválkodik, mellette a hosszabbító, a kerítésen kívül meg egy hordozható transzformátor hever. Madár sem rebben.
Visszaülünk a kocsiba. Tovább indulunk, a rádióból megszólalnak a hírek: „Orbán Viktor tárt karokkal várja …”, átnyomom a másik zenei csatornára: „Németországból a Magyarországra települőket…”, mintha nem is váltottam volna csatornát, mintha nem is zenei csatornákat hallgatnánk, mintha… Már valamelyik sztrádán haladunk, nem nyomom, csak kényelmesen gurulunk, mellettem robognak-elszáguldanak a sietősebbek, de most nem „kapom föl” a vizet, csak caplatunk a megengedett sebességgel. Az agyam viszont már „átkapcsolt”, már nem érdekelnek a hulló-rozsdás levelek, már „kizökkent az idő”! Beugrik a fácános-Lázár, ahogy Bécsből, a „rettegő” Bécsből jelenti: „itt nincs biztonságban senki, itt félnek az emberek”, aztán a minapi ünnepi-beszéde, hogy „már utolértük volna őket, ha nem hagynak minket cserben”, miközben ők, a magyar kormány éppen cserbenhagyja Kijevet. De, hogyan is hallottam az előbb: „mi tárt karokkal várjuk a német áttelepülni szándékozókat”. Aztán beugrik egy emlék, valamikor a kilencvenes évek végén síelni voltunk, egy osztrák faluban laktunk, esténként, a napi síelési penzum teljesítése után ott sétálgattunk, fölértünk a templomhoz, a körülötte épült temetőhöz, a sírok közt járkálva éreztük, ez egy más világ, itt még a sírok is rendezettek… Aztán a „NE LOPJ MAGYAR! RENDŐRT HÍVOK RÁD!” szégyene, meg néhány éve azok a furcsa mosolyok Svájcban, Németországban, Norvégiában, amikor kiderül, hogy honnét is jöttünk… De „mi tárt karokkal…” Haladunk tovább, alig van forgalom, vezetés közben beugrik egy reggeli hír a nemzetisportból: „Az NB I megőrizte értékét – a régióban itt a legmagasabb a légiósok aránya” – „dehát miből, milyen pénzből, a taoból, a tv-és jogdíjból, csak a közpénzből, hol van itt a piac?”, az asszony rám néz: „valami baj van, álljunk meg?”, csak legyintek, kortyolok a palackból, amit a kezem mellett lévő tartóból veszek ki, „nem jó ez így, nem mehet ez így tovább” – hallom a saját rekedtes hangomat, „milyen országban élek, milyen emberek vagyunk? Tegnap is, meglátogatott a népszámláló, a kimutatása szerint innen nem kapott a KSH digitális adatot, akkor most megcsinálja, mutattam neki az internetről letöltött igazolást, amit kaptam, nem érti, aztán pötyög tovább az Ipadján, majd elnézően motyog: lefagyott…”
„Lefagyott.” Itt minden lefagy. A kocsi szerencsére nem, egyenletesen haladunk, az utunkon; mi tényleg előre, nem hátra…
Köröttünk színpompába öltöztek a fák is: barnák, sárgák, rozsdásak már a leveleik, egykedvűen hullanak a mélybe.
Hogyan is írta Pilinszky:
„Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.”
- 10. 25. kedd kétszáz-negyvenkettedik nap