KÉPEK
Nézem a képeket. A több-száz, több-ezer képet. Amit mostanában a Facebook, a Twitter, az Instagram földob a képernyőmre. A kipirult arcokat. Gyerekekét, fiatalokét, középkorúakét, idősebbekét. Ahogy állnak ott – összekapaszkodva – a „közösben”: hallgatják, figyelik a szónokokat. Aztán – botladozva vagy sietősebben, énekelve vagy beszélgetve, rigmusokat is skandálva – sétálnak-haladnak-vonulnak a parkokban, a hidakon. Ahogy tiltakozásul fölemelik a mobiljukat és világítanak. Számon-kérik a jelent. Üzennek a jövőnek.
Kik ők?!
Kik vagyunk?!
Akik most már hetek, hónapok, talán évek óta – esőben és napsütésben – tiltakozva rójuk az utcákat?!
És mik a céljaink, mit akarunk elérni?!
Vannak-e, és ha igen, milyen eszközeink vannak?!
És vajon „tudatosak” vagyunk-e?!
Gyerekek vagyunk, akik diákok, vagy azok lesznek. Szülők, akiknek gyerekeik vannak, akik már diákok vagy azok lesznek. Nagyszülők, akiknek az unokáik diákok vagy azok lesznek. Óvónők, pedagógusok, tanárnők, tanárok, akik érzik, látják: így nem mehet tovább! Minden perc számít! Mert a jelen egy pillanat alatt múlttá válik! És vele együtt a jövő is. A mi jövőnk is. Mert „a féligazság is hazugság”! Mi már tudjuk!
Megfélemlítenek és kirúgnak; elveszik a pénzünket és a becsületünket; meghurcolnak és megaláznak; megfosztanak a tiltakozás-sztrájk jogunktól és a szólásszabadságunktól! Pedig „csak” normálisan élni, dolgozni, boldogulni akarunk. Mi is. Nekünk nincs hatalmunk. Mi nem vagyunk a kormány. Mögöttünk nem állnak az erőszakszervezet „katonái”. A jog sem a mi szolgáló-leányunk ma már. Láthatóan, érezhetően a hatalom tudomást sem vesz rólunk: számukra nem létezünk, xa@nak ránk!
És mégis! „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha” – írta Hemingway és az öreg halász a partra vontatta a halat…
- 11. 19. szombat kétszáz-hatvanhetedik nap
#pedagógus-sztrájk #NER #tiltakozás