(az 1930-as évekből)
Nézem a képet.
Közel százéves!
Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.
Ma Széchenyinek.
És száz év múlva?
Nézem a képet.
A múlt század harmincas éveiben kattintottat.
A telefonfülkét, az Académia Sörözőbe hívogató reklám-táblát, a tiszta utcát, az dugulatlan csatorna-nyílást.
A kalapokat.
A hosszú árnyékot vető, elegáns, nagykabátban sétáló, gondtalan felnőtteket, gyereket.
A már polgári életet élő embereket.
Apám még akkor – nagy szegénységben – Csömörön élt a szüleivel, testvéreivel.
Anyám még talán meg se született.
Ma már a legidősebb dédunoka Párizsba vágyik, oda röpdös!
Közte száz év!
Micsoda száz év volt!
És milyen lesz ez?!
Nézem a képet.
A – megint – Széchenyi térnek hívott macskaköves teret.
A villamossíneket.
Amelyek már a Dunaparton fekszenek.
Amiken mostanában a kettes villamosok „kattognak”.
A „cipők” mögött-mellett is.
Én is ott utaztam egykoron.
Talán éppen az Akadémia egyik osztályára mentem előadni.
A társadalmi közös fogyasztásról, ami később közkiadás lett.
Az egészségügyre, az oktatásra-kutatásra, a nyugdíjakra, a szociális ellátásokra, a védelemre és a rendbiztonságra fordított állami kiadásokat tartalmazta.
Ami akkoriban, feszítően a legdinamikusabban növekvő tétele volt az állami költségvetésnek.
Viszont az „átkos”-ban azok a kiadások „szentek” voltak.
Politikailag voltak kifizethetőek, közgazdaságilag adóemelést, áremelést követelőek.
Ami akkoriban elképzelhetően elképzelhetetlen volt.
Napjainkban, éppen fordítva…
Nézem a képet.
Látom a tüntető embereket is a téren.
A kisgyerekkel a hátán a kutató anyukát.
Aki tiltakozik a Széchenyi által létrehozott Akadémia einstandolása ellen.
A gyülekezőket, akik majd innen a Kossuth térre vonulnak a demokráciáért.
Most meg Juszt Laci integet ki a fehér autója ablakából!
Ni-csak: ott éppen gurulok ki a Spenót-ház pincegarázsából, most rúgott ki (először) az Orbán!
Nem én csókolózom ott a Lánchíd alatti átjáróban?
Micsoda kép, hogy mindezt „megőrizte”?!
Nézem a képet.
Eszembe jut, egyszer, úgy a ’80-as évek elején írtam egy tanulmányt a társadalmi közös kiadások 2000-es évek körüli alakulásáról, függvényekkel, képletekkel dolgoztam, aztán odaadtam a pénzügyminiszternek, aki mellett akkor dolgoztam, aki csak annyit kérdezett: „nem gondolja Radnai elvtárs (akkoriban ezt így mondták), hogy a húsz-harminc év hosszú idő, miért nem engedi el a fantáziáját?”
Vajon milyen lesz száz év múlva a Széchenyi tér?
Meglesz-e még?
Széchenyinek fogják hívni?
Hát az a csatornanyílás?
Az Akadémia ott fog állni még?
És a Lánchíd alatti átjáró?
Nézem a képet.
Közel százéves!
Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.
Ma Széchenyinek…
- 04. 29. hétfő
(Kép: Marianna Papp)