(az 1968-ból)
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor (még) minden fekete-fehér volt.
Ma nem az.
Tényleg nem?
Nézem a képet.
Karcos, töredezett is.
1968-ból.
Minden fekete-fehér.
A fények-árnyak.
A tócsák is.
Akkoriban nemcsak a képek, minden fekete-fehér volt.
Barát volt csak és ellenség.
Szocializmus vagy kapitalizmus.
Rosszul emlékezem: akkor – 1968-ban – valami már színesedett.
Akkor indult az „Új gazdasági mechanizmus”.
Rákosi (mégsem) nem jöhetett haza.
Kádár János Komáromban találkozott Dubcek elvtárssal.
Prágában tavasz lett.
Párizsban diáklázadás tör ki.
Gagarin lezuhan a gépével.
Elkezdem az egyetemet…
Nézem a képet.
A kisfiút a biciklijén.
A CA 02 12 rendszámot.
A megállóban álló buszt és már érzem is a gombócot a számban: mindjárt hányingerem lesz a benzin szagától.
Amott egy nyitott ablak, de senki nem áll ott.
A Harminckettesek terén, a bérház második emeletén.
Akkoriban még nem sétáltat senki kutyát a téren.
Se ott, se másutt.
Városban nem dívott kutyát tartani…
Nézem a képet.
1968-ból.
Akkor kezdték meg a Coca-Cola magyarországi gyártását a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében.
Első „szerelmem” a Bölcső utcában lakott, édesanyja éppen ott dolgozott, hozott haza „mutatóba-kóstolóba”, megkínált vele, de nem kértem, mert alkoholosnak(?) gondoltam.
Abban az évben érettségiztem a „Jóskában”, anyám izgatottan várt otthon a szóbeli után, főzött éppen a konyhában, amikor megérkeztem, kilépett elém, „mondd már, miért nem mondod”, izgatottan törölgette kötényébe a kezét, majdnem sírva fakadt, én gonoszul nem szóltam egy szót se, ahogy apám szokta: nyugodtan levettem a cipőmet, majd ránéztem, „kitűnő”.
Aztán augusztusban „közös internacionalista kötelesség” a „szocializmus védelmére”.
Ősszel az közgáz, sakkozás a zsibongóban, Pach Zsigmond Pál előadáson megajánlja a jelest, Szamarasz Oresztész beszélgetve tanítja a polgazd-ot a Gellért hegyen és kosárlabda edzések…
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor már nem is volt olyan fekete-fehér.
Zeffirelli Rómeó és Júlia, Fábri A Pál utcai fiúk, Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat – soroljam még?
Könyvek, színdarabok, végeláthatatlan beszélgetések – pezsgés!
Az Illés-együttes: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, „Amikor én még kissrác voltam”, az Illés klub megnyitása a Fehérvári úton…
Ma színesebb a világunk itt, kis-hazánkban?
Ma alakulnak új klubok vagy inkább megszűnnek?
Ma mi van az „Üvegfal mögött”: színes(ebb) világ?
Azt hiszem nem: megint fekete-fehér…
Nézem a képet.
1968-ból.
A XIX. Olimpia, a mexikói – hisz’ októberben volt – ugrik be hirtelen.
Apámra gondolok, aki Vitray Tomi bá’-val, Szőnyi Jancsi bá’-val „élőben” közvetített Mexikóból.
Ott ismerkedtek meg Vali nénivel, aki korábban operaénekes férjével menekült oda ki a gázkamrák elől, s akinek később Budapesten a Radnóti Razglednicák verses lemezét adtam karácsonyi ajándékba.
Aztán Fenyő Gyuri ugrik be: aki kinn segítette apámékat, majd később a Pénzügykutatóban is dolgozott.
Micsoda év volt!
Pedig az a kép csak egy fekete-fehér, karcos-gyűrött kép.
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor (még) minden fekete-fehér volt.
Ma nem az.
Tényleg nem?
- 05. 04. szombat
(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)