(Havannában, „csak egy öreg-autó”)
Nézem a képet.
Az „öreg-autót”.
Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.
A szivarozó „öregasszonyt” is.
Az autó biztosan megvan még…
Nézem a képet.
Emlékszem, amikor megérkeztünk, a vámos gyanakvóan kinyittatta a bőröndömet, kesztyű nélkül mindent megtapogatott, rácsodálkozott a hordozható laptopomra, aztán persze mégis beengedett minket (is).
Késő este, már inkább éjszaka volt.
És Budapesten kemény tél, viszont Havannában – még akkor, a sötét éjszakában is – izzasztó nyári hőség; a reptérről még majd egy órát buszoztunk, amíg megérkeztünk Varaderoba, a szállodánkba; a medence körül persze „nagy élet” volt, a BÁR nyitva, ahogy lepakoltunk, már rohantunk is körülnézni, meginni az első koktélunkat, utána ki a tengerhez…
Nézem a képet.
És emlékezem.
De szép is volt!
Varaderoban, Havannában, a lakatlan szigeten, még kis-krokodil is volt a feleségem karjában – persze bekötött pofával és akkor már jóllakottan…
Arra is emlékszem, a varaderoi félsziget bejáratánál katona posztolt egy lezárt sorompó előtt, kérdeztem is az okát, „ez csak külföldieknek” engedélyezett terület – persze, hisz’ mi a „castrói Kubában” voltunk, ahol akkoriban volt a kubai konvertibilis peso, meg a „sima” kubai peso is; a munkásokat a „Partagas Cigar Facrtory”-ban szivarral és a nem konvertibilis kubai pesoval fizették ki; már az első sarkon árulni kezdték a „bérüket”, a „ROMEO Y JULIETA Churchill” szivarokat az éppen arra sétáló külföldieknek, itthon kilencezerkétszáz forintért lehetett szálját kapni, ott kinn egy százasért megvehettem volna…
Nézem a képet.
És emlékezem.
Éjszaka minden koromfekete volt, csak a csillagok apró fényei az égen, a sötétségben azt hittem, itt a világvége, aztán – elég sokára, mert akkoriban a biológiai órám öt körül ébresztett – hirtelen, a semmiből a vakító világosság, aztán „bevillant”: az egyenlítő környékén vagyok!
Meleg, később alig elviselhető hőség, szikrázó napsütés, tenger, lágy-finom hófehér homok, boldogság – Varaderoban…
Valamelyik nap dzsip-túrára mentünk, minden család választott egy dzsipet, aztán beállt a konvojba; induláskor a vezetőnk azt mondta: „hozzatok magatokkal ceruzát-tollat-papírt, a gyerekek a falvakban meg fognak veszni értük”, olyan szegények voltak abban az időben, még egy tollnak is önfeledten tudtak örülni…
„Hogyan maradhattak meg mégis azok az öreg luxus-autók mégis?” – kérdezgettük, amikor Havannában megpillantottuk az út mentén álló „csodákat”; „’59-ben, amikor győzött a forradalom és a tehetősebbek elmenekültek a szigetről, persze a luxus-autóikat is hátrahagyva, a kubai kormány egyedül a magántulajdonban lévő autókat nem államosította, maradhattak magánkézben, az USA-ból úgysem érkezhetett semmi, hát mindenki, akinek volt autója, azt bütykölte, a fantáziája és kreativitására volt bízva, milyen autója lesz, az meg nem ismert határokat, hát elindultak azok a luxus-járgányok – bár néha-néha alig lehetett ráismerni…
Nézem a képet.
És emlékezem.
„A titánok bukása” első, közel ezer oldalas könyvet vittem magammal (a szakirodalmi műre már nem emlékszem, biztosan azt nem forgattam), a medence partján olvasgattam az évszázad trilógia első kötetét, míg az asszony a tengerparti finom homokban táncolt-tornázott-röplabdázott a többi „lánnyal”; nagy parkja volt a szállodának, hatalmas fákkal, talán a központi épületben (mi kisebb, önálló bungalókban laktunk) néha internet is volt, esténként lestem a magyar híreket…
De azok nem lehettek akkor fontosak, lényegesek, azokra a hírekere szerencsére nem emlékezem…
Élmények, miért ezek jutnak az eszembe…
Nézem a képet.
Az „öreg-autót”.
Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.
A szivarozó „öregasszonyt” is.
Az autó biztosan megvan még…
- 05. 21. kedd
(Kép: bloghu)