Bementem az ügyeletre, mert már nem bírtam tovább. Megszűntem embernek lenni. Azzal fogadtak, hogy ilyen barmot még nem láttak: miért vártam ezzel 3 napot, azonnal be kellett volna jönnöm tetanuszért. Nem is értik, hogyan hordhat a hátán ilyen marhát a föld. El fognak altatni, majd föltárnak, jó esetben nem kell levágniuk a kezemet. Azonnal betereltek egy kórterembe, ahol le kellett vetkőznöm, majd mondták, hogy várjak este hétig, akkor lesz a műtét.
Hatkor értem jöttek, le kellett vetkőznöm teljesen, de azért betakartak. Hanyatt fekve néztem fölfelé: egy sötét, egy világos, megint sötét, megint világos. Már a liftben vagyok. Megint a folyosón tolnak. Szánakozó, felöltözött embereket kerülgetünk, akik óvakodnak a szemkontaktustól. Aztán a műtősfiú betol egy hatalmas, végig csempézett, hideg terembe. Egyedül hagy. Néhány perc múlva megjön az aneszteziológus. Mondom neki, nem értem miért kell elaltatni, nekem rossz élményeim vannak az altatásról. 60 évvel ezelőtt voltam utoljára kórházban, a mandulámat vették ki, beültettek egy fogorvosi székbe, összekötötték a lábamat, a kezemet a karfához rögzítették, majd alattomos módon, hátulról gézt nyomtak a pofámba és én elkezdtem zuhanni egy nagyon mély kútba, aminek az aljáról – furcsa módon – éles fény világított. Az altatóorvos kiröhögött: ez ma másképp lesz, legyek egészen nyugodt. Mondtam: jó, így meztelenül könnyen megy. Aztán elment. Megint csend, egyedüllét, mozdulatlanság. Hiszen ennél jobb halál nem is érhet – gondoltam, elaltatnak, aztán lesz, ami lesz. Eltelt újabb tíz perc. Bejött néhány sí maszkos figura: mintha ott se lennék, elkezdtek beszélgetni, talán kávézni is, nem láthattam pontosan, a fejem mögött álltak. Az egyik odatolt egy másik ágyat: másszon át, morogta. Meztelenül?- kérdeztem. Engem nem zavar – válaszolta. Engem viszont igen – morogtam. Akkor itt egy lepedő. Elhelyezkedtem, kisimítottam a lepedőt, alul-fölül. Nem kell, még áttesszük egy másik ágyra is. Megint otthagytak. Megint jött egy sí maszkos: az altatás lesz a műtét gerince – mondta. Arról nem volt szó, hogy a gerincembe kapok – szóltam halkan. Oda nem kap semmit, maradjon nyugton. Megint elkezdtek tolni, egy kisebb terembe. Ott csak egy „boncasztalt” láttam, semmi mozgás, semmi emberi jelenlét. Átnyaláboltak. De most már nem takartak be. Jobb, ha nem szólók, gondoltam, fölösleges. Ekkor a fejem mellett megjelent egy újabb maszkos: úgy látom egy kicsit ideges, adok valami koktélt, hogy megnyugodjon. Mitől lennék ideges? – kérdeztem. Kívülről figyeltem magam. Gondoljon valami jóra – jött az újabb utasítás, mások mire szoktak ilyenkor gondolni – kérdeztem, jó nőkre – jött a rövid válasz, de nekem itt van kinn a feleségem -, akkor gondoljon rá. Kis asztalkák kezdtek megjelenni jobbról is, balról is, már lekerült a kezemről a kötés. Még nem alszik – sikították a fülem mellől. Szóljon, ha fáj, mondta egy matató orvos és elkezdte az ujjaimat nyomkodni. Milyen bolond ez a pali – gondoltam, nem is az ujjaim fájnak, hanem a kézfejem…
Aztán megint a folyosón voltam: egy sötét, egy világos, megint sötét, megint világos.
Még van egy kis időm.