A reggeli sétánkon baktatunk Kyrával, minden virágzik, már egy-egy cseresznyefa fehér szirompaplannal borítja be földből kiálló gyökereit. Minden csendes, csak néha vakkant bele a némaságba egy kutya, hogy üdvözölje sétáló társát. Battyogunk. Közben, csak úgy, jár az agyam.
Tegnap is, tegnapelőtt is – baráti, családi körben – összejöttünk beszélgetni, cseverészni, segíteni az idő múlását. Ilyenkor semmi különös nem történik, ezek csak olyan szokásos találkozások, amik még megmaradtak, amik még visszahoznak (talán) valamit, ami pedig kíméletlenül, föltartóztathatatlanul eltűnik, foszlik szerteszét. Már nem megváltani, megváltoztatni, csak magyarázgatni gyűlünk össze rendre, már csak akadozó nyelvvel és megbicsaklott gondolatokkal próbáljuk értelmezni a dolgokat, nem rendezni, pláne nem írni akarjuk a történetet. Így, hatvan felett, inkább közelebb a hetvenhez (hihetetlennek tűnnek ezek a számok) csak úgy dumálgatunk. A világról, a családról, a múltról, az időszerű jelenről, és persze a félelmetes, szorongást okozó jövőről. Halkan, csendesen kezdjük, szinte nem is halljuk a másikat, közben egy-egy pohár bort iszunk. Mégis a végére mindig elszabadul pokol.
Szóba kerül C. G. Jung 1939. évi interjúja, amit a New York-i Cosmopolitan című folyóirat közölt, és amiben Jung a diktátorok lélektanáról beszélt. „Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz?… Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel.” És, hogy ezt Hitler, Sztálin, (és a mostaniak is, teszem hozzá) egyáltalán a diktátorok milyen jól ki tudták és tudják használni: az elfojtott indulatokra, érzelmekre, ösztönökre, félelmekre hatva micsoda sikereket tudtak és tudnak ma is elérni. Mert a tömegben nem hat az értelem, csak az érzelem, föloldódnak a gátlások, az elfojtott vágyak, agresszív indulatok – és már ’ott’ is vagyunk. A tömegben. És nincs menekvés. És ez most és itt, nálunk sincs másképp.
És akkor másról kezdünk el beszélgetni. Az Iszlám Állam rémtetteiről, a kikerülhetetlen(?), megmagyarázhatatlan robbantásaikról; a civileket, ártatlanokat elpusztító öngyilkos akcióiról; az iszlámvallás gyilkolási ’fundamentumáról’, beláthatatlanul káros következményeiről; a müezzinek indulatokat gerjesztő imáiról. Arról, hogy ezek után, mégis meg kell-e értenünk a muszlimokat, fel kell-e tennünk a miértekre vonatkozó kérdéseinket, hogy kell-e mérlegelnünk választható reakciókat; vagy ezt nem szabad, sőt: itt csak a visszaütés, a bombázás, a háború, a másik elpusztítása, a „végleges megoldás” a lehetséges megoldás. És mindannyiunkban felszínre törnek a rejtőzködő félelmek, a kiben-kiben megbújó, véglegesen soha el nem temethető, évezredes zsidó és más rettegések; a gennyes sebeket okozó megaláztatások; és akkorra hirtelen ’ostoba tömeggé’, masszává, az érzelmeinket, gátlásaitól megszabadítva szabadjára engedő gyűlölködőkké válunk. És már szerveznénk a szabadcsapatokat, megszavaznánk a megszavazhatatlant, már majdnem lőnénk is, már… Mi van? Hogy is van ez? Tegnap zsidó, cigány, meleg; ma meg akkor muszlim? És holnap, ki jön majd? Csak egyedül, a négy fal között lehet gondolkodni, tépelődni, kételkedni. Közösen nem lehet másképpen látni, másképpen válaszolni, az ’esetleg’, a ’talán’, a ’hátha’, a ’nézzük meg azt is’, az ’álljunk meg egy kicsit gondolkodni’ útra lépni?! Mégis elérték, amit akartak, azok, akik akarták…
Baktatunk a reggeli sétánkon Kyrával, tényleg minden virágzik. Már egy-egy cseresznyefa fehér szirompaplannal borítja be földből kiálló gyökereit. Tényleg, minden csendes, csak néha vakkant bele a némaságba egy kutya, hogy üdvözölje sétáló társát. Battyogunk.
Közben, csak úgy, jár az agyam.
