Ma kettébomlott az osztály: a viktoriánusok röhögcséltek, egymás hátát csapkodták, fátyolos szemekkel néztek a futball-rajongó stadionépítőre, a Vityára, aki kikerekedett arccal, magabiztosan, cinkos vagy cinikus szájbiggyesztéssel magyarázta a román-magyar meccsen lőtt Dzsudzsák gól technikai elemeit. A baloldali padon ülők vöröslő fülekkel hadonásztak egymás felé és magyarázták, hogy miért volt olyan sikeres a sikertelenség, a sikerük szégyenteljes bukása, most már harmadszor idén az osztályelöljárói választásokon. A többiek, a sehova nem húzók, a mindig hallgató legtöbbség pedig rágta a körmét és nem vett részt a dzsemboriban. Szóval a szokásos „rend” uralkodott az osztályban, minden ment a maga kerékvágásában, a Kálmán Olgi is rakott rá további lapátokkal a szarkupacra dögivel vájkálva benne, csak a Robival ültünk magunkba roskadva és egymás mellé zuhanva elkeseredésileg. És akkor a Robi maga elé bámulva elkezdett beszélni:
Tudod ez így nem mehet tovább, ez már tényleg kiábrándító: mindenki csak dumál, osztja az észt, arról hadovál, hogy micsoda siker ez az év, meg most már tudjuk, hogy merre van az előre és majd 2018-ban miénk lesz a világ! Mert nézz oda, nézd meg a körömrágókat: egy szavunk sincs hozzájuk, hogy bocsi, rátok nem gondoltunk, veletek nem is törődtünk, ti le vagytok @arva, úgyis mentek a lecsóba. Azt se mondtuk nekik, hogy gyertek velünk, mert akkor jobb lesz nektek, mert… de itt elhallgatott egy pillanatra. Tudod – folytatta Robi – egy kicsit végiggondoltam az elmúlt évet: nem vagyok egy seggnyaló Mráz Ágoston Samu, de még egy Kéri Laci sem, a többi megmondó-emberről nem is beszélve, de most mégis belepofázok!
És elkezdte:
Tovább a folytatáshoz →