A két kéz egymásba kulcsolódott. Ahogyan már annyiszor: a tenyerek, az újjak, minden redő és sejt is összeilleszkedve pihentek egymásban. Most nem simogatták egymást, most „csak” pihentek.
Régebben élénkebbek, fürgébbek voltak, főleg a kisujjak. Mindig, alig érintkezve, mégis érzékien érintették a másik kézfejet, borzolták az apró pihéket a csukló körül. Hang se kellett soha, a rezdülésekből, a bőr lélegzéséből mindent tudtak. Apró szorítások, szinte érezhetetlen cirógatások, kis bökdösések – és az egész este megtelelt zenével, harangszóval. Még illattal is, meg selymes suhogással. A félelem, a szorongás – ha volt is, olykor-olykor – elillant, tovalibbent, mintha nem is járt volna arra.
De ma elcsendesedve kulcsolódtak a másik kéz köré.
Most nem siettek, csak bóklásztak egymáson. Most „csak” ismételték, amit tudtak. Most nem felderítették az ismerős ismeretlent, inkább erősítették a másikat: itt vagyok. Még itt vagyok.
Tovább a folytatáshoz →